„Táncol az égen, a felhők felett,
Táncol a telihold sápadt fényén,
Elragad magával, játszik velem,
Eltűnik, mire elérném.”
(Első Emelet)

Ha veszel egy marék kavicsot, valószínűleg unalmasan porosan és szürkén hevernek majd a tenyeredben. Ám ha meglocsolod őket egy kis vízzel, előtűnik a színük, láthatod a halvány mintákat, erezeteket az oldalukon. Így van ez a hétköznapi történések egy részével is. Önmagukban semmitmondók, de ha megtalálod, ami kihozza a rejtett szépségüket, akkor fel fognak szikrázni, s boldog leszel, hogy láthattad, megélhetted ezeket a kis élményeket.

Telihold volt az éjjel, mondta Misi, amikor fél hétkor beszálltunk az autóba. Kicsit elkámpicsorodtam, mert lemaradtam róla. Felnéztem. Az égen a rojtos felhők mögött sejlett ugyan a Hold kerek képe, de mindig csak egy parányit mutatott meg magából. Félúton jártunk, amikor boldogan állapítottuk meg, hogy már világosodik. Ekkor a Hold is ledobta magáról a fehérrel cirmolt kék felhőpaplant, s teljes valójában feltárta a képét: így néztek ki a tegnapi palacsintáim. Kicsit zavarba jöhetett a túlzott figyelmemtől, mert időről időre maga elé rántott egy-egy pamacsot, aztán úgy döntött, hogy lehagyja az autót. Mire a városba értünk, már nem oldalról szemeztünk, hanem szembefordult velünk. Nem fotóztam le, ahogy megálltunk a lámpánál. A Hold akkor szép, ha erdők felett úszik, sík mezőkön táncol, fenyőfák csúcsán hintázik. Nekem nem illik egy képre a Hold és a Tesco.

Varjak keringtek a város felett. Voltak mostanában jóval hidegebb napok is, a csoda tudja, mitől indultak be ennyire. Tegnap hazafelé Nyírtura után az egyik fának lett varjakból a téli lombja, nagyon szép volt, de nem tudtam rendesen megnézni őket, mert egy türelmetlen autó szinte tolt maga előtt. Az élmény viszont utánam jött, mert ahogy most lekanyarodtunk az uszoda elé, visszanéztem a nagy károgásra, s az egyik fa teteje koromsötét volt a zajos madaraktól.

S képzeljétek, ma délelőtt be kellett húzni a függönyöket, mert olyan ereje volt a napnak! Nem lehetett látni az erős fénytől a táblát. Május-júniusban persze nem fogok ennek ennyire örülni, de januárban a ködös cementszín után annyira jólesik a napfény.

Azzal szerettük volna megkoronázni a napunkat, hogy 18.03-kor megnézzük a Starlink műholdak füzérét. Természetesen akkor felhősödött be az ég, de tényleg: előtte pár perccel ragyogtak a csillagok, utána megint tisztulni kezdett az ég. Ezek szerint a műholdak is szégyellősek, felhővel álcázzák magukat. A Hold most még a kémény mögé is bebújt. De nem baj, lesz még alkalom rájuk csodálkozni.

Vajon amikor majd én is táncolok az égen a felhők felett, látni fogom a Holdat?

[173]

A kép forrása itt.

Arra a jelenségre, amikor az ember képtelen ébren maradni, sokféle mondást ismerünk. Ha széplélek vagy, akkor használhatod az álommézzel kenték meg a szememet vagy a meghintettek álomporral kifejezést. Ha a túloldalon helyezkedik el az alap szókészleted, akkor jön a beájultam és a kinyúltam. Esetleg a kidőltem. Valahol középen van az elszundítottam, elpilledtem, elbóbiskoltam és társai. Nos, én nem tudnám megnevezni, mi történt velem tegnap délután. Addig emlékszem, hogy kiraktuk a konyhapultra a gulyásleves hozzávalóit, megittam a kávémat, aztán arra ébredtem, hogy Misi csörömpöl a levesmerővel, mert kész a leves. Meg a mosogatás. A duguláselhárítás. A kötelező telefonok. Kiesett két és fél óra az életemből.

Mivel a friss levesből az ember kétszer is szed, igazából nem hiányzik hozzá semmi. De másnapra már többször kell a fazék aljára nyúlni a sűrűjéért, ezért úgy döntöttem, meglepem Misit egy pár palacsintával. Mivel eminens gyerek vagyok, először megírtam és elküldtem a félévi beszámolómat. Főztem egy jó erős kávét, de nem mertem leülni, mert éreztem, hogy baj lenne belőle. A nadrágom szárát álommanók cibálgatták, a fejem körül nem bogárkarika forgott, hanem kis pilleszárnyú tündérek egy bazinagy zsák álomporral. Amikor kifogyott az anyag, az üres  zsákkal püfölték a fejemet. Nem adtam meg magam: nekem palacsintát kell sütnöm. Nem készítek sokat, gondoltam, csak ami ma elfogy. Utána gyorsan lefekszem, még pár perc alvás belefér. Ekkor írt a gyerek, hogy hazajönnek hétvégére...

Kinyitottam az ajtót, hogy hideg levegő magamhoz térítsen, háromszorosára felszaporítottam az alapanyagot, hogy maradjon belőle pár darab húsos palának is. Misa imádja. Úgy feldobódtam örömömben, hogy eszembe sem jutott többé a szieszta. Eljátszottam a gondolattal, hogy készítek néhány kakaóval mintázott darabot is, mint régen, amikor kicsik voltak. Aztán mégis az egyszerűbb megoldást választottam: megkerestem a régi fotót. Azért 2013 nyara elég rég volt, de most is emlékszem, mennyit nevettünk, amíg elkészültek a vicces figurák. Mindnek nevet is adtunk. Balról jobbra: Cicának Leesett A Bajsza; Segítség Kisül A Szemem; Süss Mint A Nap; Olimpiai Öt Karika Csak Elszámoltam; Nevess Csak Úgyis Megeszünk; Anyu Hozd A Pénztárcát (ez kínaiul van írva); Csupa Dal A Lelkem; Meg Kell A Szívnek Szakadni; Józsi Bácsinak Összenőtt A Szemöldöke.
Jó, bevallom, a többi ötven ugyanarra a névre hallgatott: Ki Ette Meg Ezt A Rengeteg Palacsintát Apátoknak Már Megint Nem Hagytatok...

Szép idő, szép emlék; kár, hogy elmúlt az a sok jó. De, ahogy Anyuka mondta: majd új állja a helyét!

[172]

Hatalmas suli a mienk. Mint egy kisebb falu. Soha nem felejtem el az első tanévnyitó értekezletet, amikor már tudtam, hogy 93 pedagógus van az Aranyban, de akkor ráadásul a tagintézményekben dolgozó kollégák is az aulában ültek: többen voltunk, mint a régi iskolámban a tanulók. Aztán eljött a szeptember elseje, s én sokkot kaptam a gyerekektől. Perceken keresztül álltam az egyik oszlop mellett, s nem mertem becsatlakozni az ezer főnél nagyobb gyermektömegbe. Sok kicsit két szülő is kísért... Ennyi embert ilyen kis helyen korábban csak koncerteken láttam.

Ekkora létszámok mellett, még ha azóta sokkal kevesebben vagyunk is, nem csoda, hogy van olyan kollégám, akivel még soha nem volt alkalmam szót váltani. Két emelet választ el minket, s egyszerűen nincs közös pont az életünkben. Egymásra mosolygunk a folyosón, s két perc múlva már szemük színét, hangjuk selymét sem tudom. Kár, biztosan remekül kijönnénk egymással.

Vannak olyan munkatársaim is, akikkel nagyon ritkán, de beszélünk. Mindig munkaügyben. Ma is volt egy ilyen találkozóm. S most is elcsodálkoztam, hogyan lehet valaki ennyire végtelenül nyugodt, segítőkész. Ha téved az ember, nem ítélkezik, hanem azonnal a megoldást keresi. És árad belőle valami hihetetlen erő. Rád néz a mélybarna szemeivel, s olyan, mintha a vesédbe látna. De fura módon ettől nem zizi leszel, hanem megnyugszol. S vidoran caplatsz vissza másodszor és harmadszor is a földszintről a harmadikra. És még a hó is esik! Juhé!

A hóesésben kicsiknek jó órát tartani, mert ők még érzik a flow-t. És képesek ötpercenként megnyugtatni, hogy nem olvad, úgy néz ki, megmarad. És nagyon örülnek, hogy te ettől boldog vagy. Egy újabb pici kapocs. Ezek fogják össze a tömeget közösséggé. A kisebb-nagyobb közös örömök, az összemosolygások, az, amikor átlendít valaki a nehézségeken, s te segítesz a másiknak. Például titkot megőrizni. Mert nem fér bele, nekünk elmondja, de nem adhatjuk tovább. S jót mulatunk azon, hogy mi lenne, ha én meg jól megírnám a nagy titkot, s mondjuk már a címe is az lenne, hogy El ne mondjátok Sanyinak!

Hát, én meg jól megírtam. S most percek óta töröm a fejem, mert annyira a címre koncentráltam, hogy el is felejtettem, mi is az a jó kis meglepetés, amit még nem mondhatok el... Hát, így könnyű lesz!

[171]

A kép forrása itt.

Az óráim zöme a harmadik emeleten van, olyan tantermekben, amelyeknek ablakai a belső udvarra néznek. Itt vannak a sportpályák, ahol boldogan rohangálnak a szabadok, míg mi a világháborúval birkózunk a négy fal között, meg a háromnyomásos gazdálkodással próbálok unalmat űzni. Igen, a tanári naivitásnak nincsenek határai.

A táblától vagy a tanári asztal mellől csak a fák teteje látszik. Ritkán nézek ki, nem nagyon van miért. Legfeljebb ha szállingózni kezd a hó vagy valami repül: egy helikopter, valamelyik kis gép a nyíregyi repülőtérről. Ha mennydörög az Antonov vagy egy Hercules, már nem fordulok az ablak felé, tudom, hogy úgysem fogom látni. Az meg hogy venné ki magát, hogy derékig kilógnék az ablakból, hátha megpillantok egy parányi foltot az égen?

Biztosan mindenki megtapasztalta már, milyen az, amikor nem direkt módon néz rá valamire, hanem csak a szeme sarkából érzékeli a mozgást. Odanéz: minden áll, semmi nem rezdül. Utána kétszer-háromszor ellenőrzi, de nyugi van. Ismét folytatja, amiben benne volt, s megint rebben valami a periférikus látómezőben. Kellett egy kis idő, amíg rájöttem, mi az: Lajos. Lajosnak hívom a varjút, aki a legmagasabb fa legkiállóbb ágainak csúcsára szokott ülni. Olyan, mintha oda lenne nőve. Nem látom, mikor jön, egyszer csak ott van. Mozdulatlan, rezzenetlen. Aztán mozdít egyet a szárnyán, keresi az egyensúlyt, elfordítja a fejét. A napsütésben csillog a koromfekete tolla. Ő lehet az őrszem. Vajon mire vigyáz? Lehet, hogy miránk?

Amikor megkértem az egyik kislányt, hogy fotózza már le nekem a varjút az ághegyen – nem viszek magammal a telefont órára –, Lajos lassan odafordult, mint aki tudja, mi is történik. A harmadik képen már elrúgta magát a fától. Jó darabig vissza sem jött. Furcsa, a lenti ricsaj, lárma nem zavarja, az üvegen túli néma fotózás viszont igen. Lehet, hogy annál is okosabbak, mint amit tudunk róluk?

Nem kértem ugyan írásos beleegyezést, de nem hiszem, hogy édes jó Lajosom pert indítana ellenem a fotó közlése miatt. Ha mégis, akkor csak kiülök én arra a párkányra, és megbeszélem vele a dolgokat. Ti meg fotózzatok, jó?

[170]

Egészen jó a Facebookon ez az Emlékek funkció. Néha egy-egy poszt, beszélgetés annyira elevenen él bennem, hogy magamtól azt mondanám, két-három éve kerülhetett fel. Aztán szembejön a valóság: ez bizony már 11 éve volt, ez a másik 8 éve... Amire azt hittem, nemrég írtam róla, az is három éves. Rohan az idő, s én már megfontoltan csak utána fordulok.

Szombat este készült egy egészen vállalható fotó, amin oldott-őszinte a mosolyom. A kiváló fényviszonyoknak köszönhetően – értsd: félhomály volt a húgoméknál az előtérben – csak néhány ráncom látszik. Cserébe azok kétszer annyira mélyek, mint az életben, de spongyát rá. A mosolyom csak azért került elő, mert a napi emlékek között megjelent, hogy honnan indultam. A kiskoromban készült képeken többnyire sírás után vagyok. Vagy előtte. Vagy közben. Nincs egyetlen mosolygós képem sem. Pedig én boldog gyerekkorra emlékszem. De ki tudja már fél évszázad távolságból, mekkora macera volt, amíg egy-egy ilyen kattintásra sor került. S szegény Anya még fizetett is ezekért a vacak minőségű képekért, amelyeken ráadásul rendre  kibőgtem a púpomat...

Persze másfajta nyilvánossága volt a képeinknek: látta vagy 10-15 ember. Bekerült egy kartondobozba vagy a családi fényképalbumba, s ennyi volt a karrier. Csak minden második istenválasztáskor kerültek újra kézbe. Nem foglalkoztunk ennyit magunkkal. Nem volt ennyire fontos, hogy mindent, de szó szerint mindent megörökítsünk. Sokan bekerülnek egy ördögi körbe, s már nem a saját életüket élik, hanem azt, amit – szerintük – elvárnak tőlük. Nem bíznak semmit a képzeletre. Az emlékeik egy telefon memóriájára vannak bízva. Vagy fent vannak egy felhőbeli tárhelyen. Annyi emléket gyűjtenek már 20 éves korukra, hogy kellene hozzá negyven év, amíg végignézik. Lelkük rajta. Ha ez teszi őket boldoggá, hát tegyék. Én inkább naponta gyűjtök egy parányi boldogságot: bagyolyhuhogást, hangyák menetelését, felhőjátékot, bíbor-arany naplementét. Mert nem tudom már, miért sírtam ötven éve, de nincs már előttem újabb ötven. Most kell mosolyogni. A régi sírásokon, a mai bosszúságokon, azon, hogy már nem leszek többé Tavasztündér, de megadatott, voltam. Bár úgy emlékszem, nem oly rég volt, aztán jön a Facebook, s azt mondja: 8 éve már, 11 éve ezen a napon... S ezen csak mosolyogni lehet.

Nem baj, hogy elmúlt. Az a fontos, hogy átélhettem.

[169]

A családi fényképalbumot lapozgatva újra és újra meg kell állapítanom, hogy a legtöbb fotón bizony a legszőrösebb családtag, Boci cica szerepel. Ennek végtelenül egyszerű okai vannak: Boci hathetes kora óta roppant fotogén, s nem tud tiltakozni a megörökítése ellen. A fiaim viszont jó tíz éve úgy döntöttek, hogy róluk nem készülhet fotó. Csak nekem sem. Ha soha senkinek nem mutatom meg, akkor sem. Hiába mondtam, hogy öreg napjaimon boldogság lesz azt nézegetni, hogyan lettek egyre nagyobbak, izmosabbak, s ha lehet fokozni, akkor még jóképűbbek. Nem. Ha már majdnem sírtam, akkor sem. Na jó, talán egyszer-egyszer, nagy duzzogva. Így aztán a macskáról egész sorozatok készültek evés, alvás, alvás, alvás, pihenkélés, bambulás közben, a kanapén, a vetett ágyban, az udvaron, az ablakban, a mosógépben... Fura lesz majd az unokáimnak mesélni: amikor ez a kép készült Bocikáról, édesapád akkor érettségizett...

Bociról valamikor a nyár végén készült fotó, hosszan elnyúlva aludt az autó útjában. Fel sem ébredt, amikor arrébb tettük. Aztán az őszi szünet után szokás szerint gondolt egyet, és világgá ment. Három hónap után ma végre láttuk. Úgy tett, mint aki nem ismeri meg az autót, elfordult. De él! Itt van a közelben. Talán estére újra hazatalál.

[168]

Szeretem az Életrevalók című filmet, többször is láttam már. A két ünnep között a darabot is meg akartam nézni, de már nem kaptunk rá jegyet– szerencsére. Azért jobb, hogy így alakult, mert akkor betegség miatt nem tudtunk volna hármasban elmenni. Ma este viszont pótkarácsonyt rendezünk a színházban mi hárman: Csilla, Misi és én.

Számomra szimbolikus jelentőségű ez az egész. Nekem két Driss is jutott. Bár én nem vagyok nyaktól lefelé lebénult arisztokrata – még jó, bár az arisztokrataságot azért rám dobhatta volna a sors –, de néha kifelé vágyom a társadalomból, s akkor jön az én drága húgom és férjem, s mindig tudnak nekem egy kis vezérfényt adni, hogy hahó, erre gyere, ne menj arra, jobb út van itt, mint amarra – ahogy a népdal is mondja. Nem ismerek náluk józanabb gondolkodású és melegebb szívű embert. Egy mázlista vagyok. Miattuk is, meg aztán nem mindenkinek adatik egy évben két karácsony... De hát aki életrevaló...

[167]

A fotó eredetije itt.

Annak idején úgy tanultuk, hogy az angolok kedvelt témája az időjárás. Na most vagy angol lettem, vagy látens meteorológus, mert ahogy visszagörgetem az elmúlt napok bejegyzéseit, szinte mindegyikben van egy kis hó, egy kis köd, némi szivárvány.

Bevált szisztémán ne változtass, mondja a művelt hamiskártyás, úgyhogy ott kezdeném, hogy reggel esett az eső. Mire kinyitottam a kaput, havas eső lett belőle, a falu végén már hó tapadt a szélvédőre. Pár kilométer út megtétele után a külső hőmérséklet is folyamatosan zuhant. Azt hittem, visszavonhatatlanul itt a tél. Hogy mennyire nem így van, arra egy madárka mutatott nekem bizonyítékot. Akkor repült az autónk mellé, amikor megálltunk a város szélén a piros lámpánál. Alig látszott a reggeli szürkeségben a viseltes barna tollkabátjában. Enyhén pöttyös kis mellkasát kidomborítva perdült egyet a sarkán, aztán csipegetni kezdett valamit az útszegély tövében. Elnézően megmosolyogtam az igyekezetét, kicsit sajnáltam is, hogy csikket vagy fadarabot kóstolgat. Szegény kis városi madár... De tévedtem. A fadarab megmozdult, tekeregni kezdett: giliszta volt, olyan horgászok öröme nagyságú példány. De ha giliszták hevernek az úton, akkor nincs megfagyva a föld, mégiscsak tavasz kujtorog a határban!

Rigóné őnagysága tudta, mit csinál: addig csípte, forgatta a kínjában tekergőző férget, amíg a megfelelő szögbe nem állította, akkor – mint egy kardnyelő a pengét – két-három fejrántással leengedte a torkán. Eeez igen, biccentettem elismerően, ez a hosszú girnya végig ér azon a csepp feketerigón. Hogy így volt-e, nem tudom, mindenesetre ahogy fent becsusszant a giliszta, a madár másik végén ki is pottyant valami. Remélem, gondoltam a szélvédőnek dőlve, hogy ez a mai nap nem olyan lesz, amikor este a reggeli rigószarnak is örülni fogok...

Nem olyan lett. Hazajött a nagyfiam.

[166]

A fotó nyáron készült, az egyik feketerigó fiókánk van rajta.

A félév zárása mindig az az időszak, amikor úgy érzem magam, mint egy ismeretlen hadiösvényre tévedő indián. Mintha még soha nem csináltam volna... Minden évben megdől az „így szoktuk” meg a „tavaly úgy kellett”. Ismeretlen funkciók jönnek szembe a Krétában. „Pedig a múltkor már megtaláltam” – bűvölöm a laptopot, de hiába. Letöltök háromféle dokumentumot, mindben más adat van – bár az életem lenne ilyen változatos, mint ahány féleképpen el lehet rontani egy záradékot, bizonyítványt, statisztikát. Még akkor is, ha szeptember óta minden nap óránként dolgozom a felületen, amikor kellene valami, akkor bújócskát játszik velem. El lehet képzelni, mennyire elegem volt már a bogarászásból, ha hazafelé szépnek láttam a ködöt a székelyi határban...

A köd ijesztő, félelmetes és veszélyes, ha az úttesten gomolyog, de most a szántóföld felett lebegett. Olyan volt, mint egy megbűvölt szürke paplan. Alul rojtos, foszladozó, középen testes, felül meg olyan semmilyen. Mintha csak úgy levált volna a piszkoskék égboltról, s könnyű libbenésekkel most akarna a földre szállni. Mint amikor elektromágnesekkel lebegtetnek fémtárgyakat, s oda szeretnél nyúlni, hogy milyen érzés lehet azt a semmit megmarkolni ott alatta és fölötte, ami tartja. Szeretnék egyszer beleállni egy ilyen ködfoltba. Vajon látnám a lábamat? Ugyanakkor szeretném magamat messziről is látni a mezőn a ködben: alul kilógna a lábam, felül meg a fejem, habtestem meg a ködbe veszne – de szép is lenne... Meg persze hideg és nyirkos. Brrr!

„Világosodik lassacskán az elmém, a legenda oda” *, de rögtön új állja a helyét, ahogy a géphez ülök: a napi szatír kivételesen tényleg egy jóvágású férfiú. Vagyis egy jóvágású férfi képét eltulajdonító, valószínűleg ázsiai kamuprofil. És még mindig vannak, akik ezeknek felülnek. Elhiszik, hogy a Föld túloldalán valaki csak azért regisztrál egy oldalt, hogy két óra múlva őt ismerősnek jelölje. Általában gondolkodás nélkül törlöm az ilyen ismeretlen jelölőket, most csak azért néztem rá, mert a fickó halványan emlékeztetett Jay Laveryre, akinek szerettem a táncát.

James barátunkat átengedem másnak, nálunk már ilyen Houston városából szalajtott özvegyekkel tele van a padlás. Kell valakinek? Tessenek szólni vagy kézzel inteni... Én inkább megnézem még egyszer Jay Laveryt az istállóban. Csak aztán nehogy beinduljon a keresőmotor és holnap meg a kecske jelöljön be...

[165]

Ha még nem ismered a videót, itt meg tudod nézni.

* József Attila: Kései sirató

Ma többször is esett a hó, de mindig csak pár percig, s általában olyankor, amikor nem tudtam vele különösebben foglalkozni. Márpedig a hóesés akkor az igazi, ha kicsit nézheti az ember.

Az első két alkalommal éppen órán voltam. Amikor felsóhajtottam, hogy esik a hó, tizedannyi reakció sem volt rá, mint előtte arra, hogy leszedtem egy poloskát a függönyről. Nem a lehallgatók, hanem a mezeiek családjába tartozott. Bár, tőlem hallgatózhat a soklábú is, amíg nem dumál.

Itthon mosogatás közben vettem észre, hogy újra pilinkél a hó. Csak pár edény volt, mégis kétszer indult neki, mire végeztem. Az utolsónál végre minden klappolt: lejött a kávé, kitöltöttem, kis linzer mellé, s uzsgyi az ablakhoz. Szépségesen kavarogtak a tízforintos nagyságú pelyhek, a cinegék befogták a csőrüket, de ott billegtek a tuja ágbogain, bár egyre kevesebb látszott belőlük. A feketerigó kamikáze akcióba kezdett, egy hosszú sikollyal a fenyő felől bevágódott a kapu melletti kecskerágó bokorba – annak olyan sűrű ágai vannak, el nem tudom képzelni, hogy nem akad fenn rajtuk, amikor így befúrja magát. Aztán csak csönd, hó és kávé – néha ennyi is elég a boldogsághoz. No meg persze egy jó könyv...

Már kezdtem teljesen elandalodni, amikor megszólalt a telefon. Hagytam csörögni, de nagyon kitartó volt. Kedves hangú hölgy akart közvéleményt kutatni aktuális kérdésekről. Én még kedvesebben nemet mondtam.

A pillanat varázsa elszállt. Elállt a havazás, elfogyott a kávé. De maradt még egy sütim. De jó! Még akkor is, ha így sosem fogok lefogyni...

[164]

A kép forrása itt.

Ha egy pici gyerek nyűgös, a hátán pörögve rosszalkodik, semmi nem jó neki, akkor hamar jön a diagnózis: elfáradt. Én ha fáradt és nyűgös vagyok, néha szívesen pörögnék a hátamon kínomban, de nem tehetem. Egyrészt koszos lenne a ruhám, másrészt nem biztos, hogy fel tudnék állni a produkcióm után, s a nézőközönségem sem lenne a segítségemre, mert mindkét keze el lenne foglalva: éppen a hasát fogná velük.

Mi a helyzet akkor, ha több elcsigázott nő kerül egymás mellé jócskán a munkaidőn túl? Nem tudom, s túl fáradt vagyok ahhoz, hogy elméleteket gyártsak hozzá, milyen variációk képzelhetők el, úgyhogy mondom, hogy mi mit tettünk: vihogtunk. Úgy nagyjából mindenen. Egymás gesztusain, félresiklott mondatain. A helyzetkomikumból fakadóan felidézhetetlen, csak akkor és ott vicces benyögéseken. Azon, hogy ki sem néztük volna a másikból, hogy használ ilyen-olyan szavakat. Meg azon, hogy sorra megismételtük, mint a kisgyerek, amikor először találkozik csúnya szavakkal, s csiklandós örömmel tölti el, hogy ki meri mondani. Aztán újra kimondja, meg újra, s egyre hangosabban nevet. Meg persze igyekszik messzire szaladni, nehogy utolérd...

Mi nem szaladgáltunk semerre, az asztalhoz láncolt minket a napi adminisztráció meg a piros toll és az utolsó javítódolgozatok. Ahogy régen kiírták a hivatalok ajtajára: „A felújítás alatt az ügyfélfogadás zavartalanul folyik” – a munka itt sem állt meg, csak néha kicsit döcögősen kanyarítottuk az a piros vonalat.

Ha igaz, hogy a nevetés hizlal, akkor ma ki kell hagynom a vacsorát. Helyette gyakorolhatom például a háton pörgést. A felfordított teknősbéka alaphelyzet már megy...

[163]

A kép forrás itt.

Időről időre mindenkinek meggyűlik a baja a hangyákkal. Nálunk akkor volt ez mindennapos probléma, amikor Boci direkt kitette a falatokat a tányérja mellé, s ha nem vettem észre időben, jött a nyomeltakarító brigád. Volt egy jó kis módszerem a hangyák ellen, el is tűntek hamar minden alkalommal. Legutóbb valamikor a nyáron láttam hangyákat, kint masíroztak az udvar egyik végéből a másikba, köszöntem nekik, de békén hagytam őket. Amúgy is nagyon siettek. Egyik bábot cipelt, a másik valami korhadékot, a harmadik vállát az élet súlya nyomta, mit gördítsek akadályt még én is elébük?

A múlt héten szokatlan helyen feketéllett a hangyacsapat: a gáztűzhely tetejét lepték el. Hogy mit találhattak rajta olyan vonzónak, nem tudom. Mindenesetre elkezdtem a kiképzést: letettem egy darab kiflivéget két gázrózsa közé, megvártam, amíg jól ellepték, aztán óvatosan, hogy egyet se nyomjak szét, leütögettem őket. Elmenekültek, csak pár mindenre elszánt maradt ott morzsát gyűjtögetni, de vizes ujjal mindet fölszedegettem előlük. Háromszor jöttek vissza, minden alkalommal megismételtem a műveletet. Okos fiúk voltak a csapatban, megértették, hogy vége a bulinak, itthon van a gazdasszony.

Másnap ismét próbálkoztak, akkor egyszerűen föléjük hajoltam, s nagyon óvatosan fújkálni kezdtem őket. Próbáltak kapaszkodni, de én voltam az erősebb. Persze nem éltem vissza a fizikai fölényemmel. Pár napig csak egy-két felderítő jött, én rájuk küldtem a delejt, ők visszavonulót fújtak. Gondolom, mentek jelenteni, hogy itt az óriásasszony, nincs mit tenni.

Ma viszont olyat láttam, mint még soha. A gáztűzhelyen sarkától indult a menet, majd két méteres láncba fejlődött, végig a mosogató szélén, egészen a konyhapult közepéig, ahol a kenyérvágó deszkán egy marék morzsa és egy fél hangyaboly hevert. Ez így egy kicsit macerás volt, mert ekkorát nem bírok fújni. Újat kellett kitalálni. Óvatosan összesöpörtem a morzsát és annyi hangyát, amennyit csak tudtam, megráztam őket a tenyeremben, majd lefújtam őket a kezemből a gáztűzhely tetejére. Tíz percen belül mind eltűnt. Órák óta egy sem jött vissza. Tanulékony srácok ezek a hangyák.

Most már csak azt kell kitalálnom, hogy Misit fújkálással vagy kiflicsücsökkel való kopogtatással szokassam le arról, hogy morzsát hagyjon maga után a konyhapulton...

[162]

Kis túlzással így nézett ki a hangyákkal teli kiflidarab. A képet innen vettem.

Igazából már reggel megírhattam volna a nap örömét, mert olyan szerencsében volt részünk, amire már régóta vártunk: 3/4 9-kor végre láthattunk egy Herculest. Egészen pontosan egy Lockheed C-130H-2 Herculest, a román légierő katonai gépét.

Tudom, sokan nem erre számítottatok, hanem valami kézzelfoghatóbbra vagy anyagiasabb természetű örömre, de nekünk ez is feldobta a napunkat.

A kapcsolatom a katonai gépekkel nem kezdődött zökkenőmentesen: a háború kitörésekor konkrétan zokogtam, amikor az első mély hangú valami este negyed 10-kor eldübörgött a ház fölött. Soha nem hallottam még ilyet. Az éjsötét felhők felerősítették a dübörgést, hirtelen azt sem tudtuk megállapítani melyik irányból jön, s merre megy. Kint álltunk az udvaron, és annyira rettegtem, hogy a következő pillanatban talán zuhanni kezdenek a bombák, hogy megdermedtem. Úgy éreztem, mindennek vége, ez elől nincs is hová menekülni. Szörnyű volt.

Pár nap múlva rájöttem, hogy nem csupán a polgári repülőgépeket lehet megtalálni az interneten, és hogy van olyan oldal is, amelynek segítségével azok a katonai gépek is követhetők, amelyeket nem mutat a Flightradar24. Hát, valahogy így kezdődött... Ahogy láttam a felségjelzéseket, az útvonalat, lassan megnyugodtam.  

Tavaly február-márciusban rengeteg Stratotanker ingázott ide-oda Mildenhall (Egyesült Királyság) és Marosvásárhely, Kolozsvár vagy Brassó között, s nagyon izgalmas volt végig kísérni, ahogy körözve tankolták a le sem szálló katonai gépeket. Így szerettem meg a morgós medvét, az Ungvárról induló Antonovot, s a hatalmas Herculest, amit a main kívül csupán egyszer láttam. Nem lett volna értelme lefotózni, annyi látszott belőle, mint a mellékelt fotón, csak nem piros volt, hanem sötétszürke. Itt még a felhők alatt repült, Nyíregyházán már csak a hangját hallották, pedig annyira bíztam benne, hogy a radaros csoportból az egyik nyíregyi fiúnak sikerül lencsevégre kapni. De csak a hangját tudta dicsérni. Nem baj, naponta jár erre, egyszer lesz még tiszta az égbolt.

Tudatában vagyok persze, hogy milyen vasak mozognak odafönt, és soha nem szeretném őket éles bevetésen látni. De nekem tetszik ez a bumszli gépmadár.

[161]

Itt egy rendes kép róla.

Még szerelmünk hajnalán – közös egyetértésben – hoztunk egy felelősségteljes döntést: nekünk nem lesz kutyánk. Nem értünk hozzájuk, nem akarjuk, hogy csak szenvedjen mellettünk. Én amúgy is tartok a kutyáktól, meg aztán alapvetően inkább macskás vagyok. Azok közül is egy nyert meg magának igazán: Boci cica. (Remélem, jól érzi magát; ha valaki látja, kérem, küldje haza, már nagyon hiányzik.)

Mivel eléggé zárkózott életet élünk, túl sokszor nem találkozom kutyákkal, de Csilla húgoméknál elkerülhetetlen a dolog, mert ott van a kölyökmacskányi Zara, a 7 éves csivavalány és a gyönyörű, kétannyi idős afgán agár, Sába. Kellett pár év, amíg nem éreztem magam rosszul a társaságában és meg mertem simogatni, de részemről ennyi volt a barátkozás. Zarát meg mindig kerültem. Nem szeretem a csivavákat. Pici jószágok, a testük felét a szemük teszi ki, amin majd kiesnek, és számomra zavaró az éles fejhangjuk is. Aki szereti, szeresse őket, biztosan hálás, ragaszkodó kis mütyürök, de ha már kutya, legyen kézzel fogható térfogata. Igen, mással is így vagyok: száz kiló alatt a férfi is csak karácsonyfadísz.

Ahogy beesteledett, Csilla beengedte Sábát a nappaliba. Kicsit megzavarta a napirendjét, hogy ott ültünk, de odajött köszönni. Megsimogattam azt a finom, puha piheszőrt az orrnyergén, meg a loboncos, hajnak beillő fürtöket a fülén. Zara ott ült mellettem egy plédből tekert fészekben, és annyira látszott rajta a féltékenység, hogy megsajnáltam: ő is kapott egy simogatást. Ó, nem kellett volna! Abban a pillanatban elhagyta a főhadiszállást, s birtokba vett engem. Befeküdt a tenyerem alá, és kérően nyökögött. Sába balról, Zara jobbról kellette magát. De micsoda különbség van a két kutyus között! Sába inasnak látszik, mégis puha, meleg; kellemes őt simogatni. Zara meg egy tömör gyönyör, akkora szőrhosszúsággal, mint a szemöldököm, aztán amikor elkezdett remegni, rendesen én is vele reszkettem. Sába hamar rám unt, lefeküdt a helyére, onnan nyösszentett egyet-egyet, de a kis csufival törököt fogtam: ha elvettem róla a kezem, olyan tekintettel nézett fel rám, hogy majdnem a hátán kötött ki a szeme, és volt benne két nagy MÉG! felirat.

Mondjuk nem Zara simogatása volt a napom fénypontja, hanem a baglyokkal való szemezés Madán, de tény, hogy ismét kiléptem kicsit a komfortzónámból. Vagy inkább beengedtem oda egy kis gülüszemű, háromkilós szeretetgombócot.

[160]

A napom egészen addig teljesen rendben volt, amíg haza nem értem, s el nem kezdtem híreket olvasni. Ott vége volt a jókedvemnek. Hogy eltereljem a gondolataimat, minden fáradtságom ellenére nekiálltam, kijavítottam a félévi dolgozatokat. Mire végeztem, szerencsére megérkezett a sógorom, jót beszélgettünk. Mindeközben végig azt mormoltam magamban, hogy ne gondoljak a fehér elefántra, hátha bevonzom ezeket a ritka jószágokat, s nem a híreken fogok bosszankodni, hanem gyönyörködöm a hófehér, lebegő fülekben. Hát, ez most nem jött be.

Úgyhogy hagyom, hogy bevillanjon egy-egy kép a mai napból két elefánt között, mert minden jóval kiszorítok valami rosszat.

Reggel esett egy leheletnyi hó.

Nyugodt, csöndes napom volt az iskolában.

Remek volt az idei első kortárs szakkörünk. Bár Szécsi Noémit terveztem olvasni velük, máshogyan alakultak a dolgok, meghallgathattunk egy alternatív Rómeó és Júlia sztorit, amelyben Rómeó féltékenységében sorra gyilkolja mindazokat a férfiakat, akikkel Júlia szóba áll, s mikor megkéri a lány kezét, annak van ereje nemet mondani. A végén Júlia Rómeó keze által hal meg, a fiú pedig öngyilkos lesz. Ennek kapcsán ismét jó kis vita bontakozott ki. Furcsa, mennyire sokat tudnak a gyerekek a bántalmazó kapcsolatokról, a játszmákról, az áldozattá válásról. Van köztünk cirka negyven év, de gyakran ugyanazokat a könyveket olvassuk – főleg akkor, ha kölcsönadják nekem. Én az ő korukban annyira kis ártatlan voltam hozzájuk képest. Számomra a traumát az jelentette, hogy Noszty Feri kompromittálta Tóth Marit... Remélem, megláthatom majd, milyen élete lesz felnőttként ezeknek a gyerekeknek. Szeretnek olvasni, sokan írni is – unalmas életük biztosan nem lesz.

Hátha lesznek köztük, akik olyan világot írnak majd nekünk, amelyben a politikusok olyan ritkák lesznek, mint a fehér elefánt.

[159]  

A lyukasóra kiváló alkalom arra, hogy az ember megpróbálja kicsit utolérni magát az adminisztrációval vagy kizárva mindenféle zavaró körülményt, nekiálljon dolgozatot javítani. Ebből a háromból kettő – az adminisztráció és a dolgozatjavítás – olyan, mint a hidra, aminek csupán annyi köze van a hidratáláshoz, hogy ott is amint kifeszül az egyik ráncod az elfogyasztott két és fél liter víztől, máris keletkezik helyette hét másik valahol másutt. És ahol két hidra is van, ott az embernek minden pillanatot ki kell használnia. Minél többet kijavítok, annál többet cipelek haza. Az a legnagyobb „öröm”, amikor véletlenül csak azt a paksamétát rakom be a táskámba, amivel már végeztem...

Miközben versenyt futott kezemben a piros toll a sólyomszárnyon szálló idővel, azért ismét sikerült készíteni egy remek fotót. Ilyen alkalom egyszer adódik csupán egy évben: csokorra szedtem a tizenegyeseket, még a 11 másodpercet is kivártam, mint látható.

Nem példa nélküli a gyűjteményemben az efféle pillanatfelvétel, a legemlékezetesebb 2012-ből való, amit meg is írtam annak idején. Akit érdekel, alább elolvashatja. Én meg húzok vissza dolgozni. Itthon azért is jó javítani, mert amikor megfeledkezem magamról és megdörzsölöm a fáradtságtól kiesni akaró szemeimet, elkenve ezzel a reggel fáradságosan felkent sminkemet, csak Misi látja, milyen kis pandát csináltam már megint magamból. 

Ha ilyen jó ütemben haladok, este 11 óra 11 perc 11 másodpercre talán készen is leszek.

[158]

Pipitánc süket telefonra 

Nagyon könnyű örülni a mínusz két foknak, ha az ember mínusz tizenegyben indul el hazulról. Régen természetes volt a hideg, most nyafogunk, ha pár napig tisztességes téli időjárás van, annak megfelelő mínuszokkal.

Nem akarok a fagy mezőgazdaságra gyakorolt hatásáról értekezni, meg nosztalgiázni sem, milyen volt mondjuk az 1987-es nagy tél. Bár, lehetne, mert éppen január 10-én szakadt ránk a nagy fehér dunyha, aztán napokig eszkimót játszott az ország. De én egy mai örömről szeretnék írni.

Amikor kivágták az erdőt a nyírbogdányi gazdaságnál, sok időbe telt, amíg a szemünk meg tudta szokni a fák nélküli tájat. Találgattuk, milyen lesz majd, ha megindul az északi széllel a hó, vajon az úttest melyik sávját teszi előbb járhatatlanná. Nos, eddig nem sikerült ezen a területen tapasztalatot szerezni, mert szél ugyan volt, de eddig csupán a száraz faleveleket tudta ide-oda sodorni az Őze tanyai nagy kereszteződésben. Van viszont egy új jelenség, amit nagyon élvezek: a Négyes elkerülő és a vele párhuzamosan futó, Nyírbogdányba vezető út közötti mező valósággal fürdik a napfényben, s a látványt semmi nem takarja el az arra haladók elől. Egészen kicsi területről van szó, de máris a zöld ezer árnyalatát ragyogtatja ott a nap sugara. Ma is arra csábított, hogy lelassítsak, lehúzzam az ablakot, s élvezzem az enyhe mínuszban a cseppnyi tavaszt. El fog jönni, mindig eljön. S hogy legyen türelmünk kivárni, néha küld egy jelet fentről. Csak legyen szemünk rá...

[157]

Persze nem álltam meg fotózni, ez egy nyári kép egy napozó kék fadongóról.

Ez az a tipikus helyzet, amikor egy kép többet mond minden szónál. De azért én dumálok mellé egy kicsit, mert nem akarom megkerülni a kihívást.

A kép csak sejteti, hogy kívül ropogósra sült, belül krémesen puha lapcsánkával van dolgunk, mely köszönhető a kétféle reszeléknek: az egyik hosszú, szálas, a másik pépes. A gyors feldolgozás miatt nem volt ideje levet engedni, ezért kevés liszttel kellett elegyíteni. A tojás csak bónusz volt a fűszerek mellé.

A reszelésben sokat segített az ismét kiválóan működő robotgép – megérkezett a kis alkatrész, amelyet volt szerencsém eltörni. Hiába no, erős vagyok. Kis segítséggel világokat lennék képes lebontani, de egyelőre beérem az illúziórombolással.

A fotó nem adja vissza az ízharmóniát: a sós lepényre olvatagon simul a finom, édes fügelekvár. Szerencsére az illathatás sem érződik, ahogy elkeveredik az utolsó adagnál kissé odakapott olaj szaga a citromos mosogatószerével.

Nagy a szám, nagy a szám, meglesz még ennek a böjtje... A lekvár természetesen a húgom remekműve, a vacsorát és a mosogatást Misi neve fémjelzi, én csupán a fotóval és az étvágyammal járultam hozzá a sikerhez. De ez utóbbi aztán mindent vitt.

[156]

Felhívnám a figyelmet a kanál nyelére... Aha! Illetve: uhu...

A találkozások örömén, az egymásra mosolygásokon túl, de az öleléseken még innen, eltelt a mai nap is. Mint amikor megállítják a filmet egy pillanatra: mindenki megdermed mozdulat közben, a kamera tesz egy kört a szereplők körül, aztán snitt, indul tovább a jelenet – mintha meg sem történt volna ez a két szép hét, amit otthon tölthettünk. Az első pillanatban, ahogy beléptünk az épületbe, mindenki felvette a kalapácsot, s ütötte tovább a vasat. „Nincs idő a gólörömre” – mondja Bödőcs, s van benne valami. Nem tudjuk megélni azokat a pillanatokat, melyekből építkeznénk a nehéz időkben, amelyekre szívesen emlékezhetnénk vissza. Hajts, kocsis! Jön a félévzárás!

Bár déltájban derült volt az ég, a szél nem bírt elfáradni. Az uszodánál ismét jó kis szélalagút alakult ki. Már reggel hétkor is kapaszkodnom kellett saját magamba emiatt, de akkor a hátamnál fogva tolt maga előtt, míg délután az arcomat akarta letépni az orkán. Nem egyszerűen összefogtam a kapucnim két szélét, hanem csupán annyi rést hagytam, hogy éppen kilássak. Úgy nézhettem ki, mint egy Jósavárosi Amudsen, csak nem húztam szánkót magam után, és nem a sarkvidék volt az úticélom, csupán az autómig akartam eljutni. Idén most először örültem annak, hogy nem vagyok nyeszlett szibarita váz, mert akkor visszafújt volna a szél.

Szerencsére mások is észnél voltak az úton, mindenki beállt egy 80-90-es tempóra, senki nem előzgetett fölöslegesen, de így is markolni kellett a kormányt az oldalszél miatt. S most végre itthon! Boldogok a sajtkészítők és a hazaérkező tanárok, mert övék az otthon melege. Ujjé! A konyhában nagyszerű, ujjé, a szobában jó! Ahogy Misi szokta mondani: amíg az ember örömmel megy haza, addig minden rendben van. A szél meg fújhatja a porcukrot a ... ahova akarja.

[155]

A kép forrása itt.

Micsoda veszett idő van odakint! Egyre jobban bömböl a szél, süvít, a bokrokat rázza. A tűztövis koporcol a redőnyön, házfalon. Pár órája láttunk egy galambot, kelet felé tartott, de háromszor is visszafújta a szél, és kétszer sebesebben haladt, mint amerre eredetileg indult. A tegnapi plusz tizenkettő bizony már csak mínusz kettő. Közeleg az igazi tél. Én meg mamókásat játszottam délután.

Ebéd után beburkolóztam a legmelegebb plédbe, aztán aludtam egy akkorát, hogy tőlem aztán a vonat is jöhetett volna, nemcsak a tél. Arra ébredtem, hogy kint elszabadított valamit a szél – remélem, nem a piac lemezteteje indult meg. Csalánteát forráztam magamnak, mellé tettem egy habcsókot és két linzert. Aztán visszamentem a sütis dobozhoz, és kivettem egy harmadikat is. Minél előbb elfogy, annál kevesebb kísértés marad, nem igaz? Az óráimra felkészültem, az iskola weboldalán futó számláló szerint 13 óra 24 perc 58 másodperc, 57... 56... 55 másodperc van még a kezdésig. Olvasni fogok, megtaláltam a Kisjó Sándor kötetet. Teát iszom, és fütyülök a szélre. És boldog vagyok, hogy megtehetem, itthon vagyok, biztonságban. Remélem, mindenki más is épségben hazaért, ember is, állat is, főleg az az ártatlan galamb, aki még biztosan nem tudja, amit én már igen: hogyha fúj a szembeszél, okos ember nem beszél... *

* (Tamkó Sirató Károly)

[154]

A kép forrása itt.

Csöndes szombat volt. Esővel terhes felhőkkel, hűvös széllel. Bezárkózással. Meg persze kis apró örömökkel. Finom kávéval, jó ételekkel. Carpe diem...

Fogtam a forró csészét, hallgattam az esőcseppek kopogását a bádogereszen, s közben arra gondoltam, mennyire jó, hogy van még egy csodálatos hétvége a szabadságból. Még belefér egy új kenyérvariáció, kevesebb lisztből, olívaolajjal. Zöldborsó krémleves füstölt sajttal. És nem baj, ha ma mégsem készül el túrós sztrapacska, talán nem is illene a leveshez. Különben is ott a friss kenyér, olyan ropogós lett a héja, hogy a farát magában ettük meg, „az ízi kedviér’”, és csak a második szeletre kentünk egy kis vajat. Délután nyikorogtak a sütis dobozok fémtetői, lassan elfogy a habcsók, ami akkor készült, mikor maradt két tojásfehérje a stanglisütésből.

Sosem törekedtem tanulságokra, de most eszembe jutott egy: aki nem értékeli azt, amije van, annak soha nem lesz semmije.
Minden így jó, ahogy van – mert ha nem lenne jó, akkor sem lenne másként.

[153]

Megtaláltam az uszadékfás fotót.

Gyarló vagyok, nem tudtam ellenállni a legújabb képgenerátornak... Persze előtte alaposan áttanulmányoztam a használati feltételeket, meggyőződtem róla, hogy személyes adatok megadása nélkül is működik, a felvitt képeket törli, s egyáltalán nem kötődik a Facebook-hoz. És akkor aztán adjad neki!

Három profilképemet vettem alapul, de rájöttem, hogy nagyjából ugyanolyat készít belőlük, azzal a kivétellel, hogy az ajkaim melletti mély ráncot a legújabb képemből létrehozott generátorfotók annyira felerősítik, hogy kiválóan hozom rajtuk Michael Jacksont, csak nekem nem az orrom akar leszakadni, hanem az állam. S nem a meglepetéstől, hogy milyen kis helyre baba vagyok vikingként vagy állig kivarrt, színes hajú rocksztárként, hanem szó szerint.

A Facebook-os őrületből – meg is írtam pár napja – csak annyiban vettem részt, hogy kifotóztam egy ismerős képét hátérnek, s rámásoltam a saját harminc-sok évvel ezelőtti arcomat. Az nemcsak azért nem tetszett igazán, mert adathalász oldalhoz volt köthető, hanem azért sem, mert bármennyire kedvesek voltak azokon az ismerőseim (puszi mindenkinek, tényleg gyönyörűek vagytok), de én nem láttam benne azt, amit kerestem: igazi fantáziát. Bárki készíthet magáról hóban térdeplős, bukósisakos vagy elegáns kiskosztümös képet, s egy kis filterrel ugyanolyan csodásan festene. Mert a lényeg ez volt: szebbnek, fiatalabbnak látszani. De nekem az már megvolt a valóságban. Ahogy közeledek a százhoz, egyre szebbnek látom magam a fiatal kori  képeimen. Itt viszont megmutathatom magam olyan szituációkban, amelyek tényleg egyáltalán nem valóságosak: lehetek hegyes fülű elf, mangalány, római hölgy babérkoszorúval, reneszánszból itt ragadt, festett portréfigura, szöszi Barbie és angyal.

Még a férfias karaktereket is kipróbáltam: kalóz, harcos vértben és sisakban, Kevin az elmaradhatatlan karácsonyi filmből. Akkor hagytam abba a játékot, amikor megláttam magam dagadt Joe Pesciként, ahogy megcsillan a szemfogam... Juj!

Azért valamit tud ez a program... Mindenféle karakterből csak kettő-három-négy változatot készített, azokból válogattam ki a nekem tetszőket. Bezzeg a boszorkányból 21-félét mutatott! Ezek szerint ez áll hozzám a legközelebb. Hát, mindig is szerettem volna villámokat kilőni a mutatóujjamból. De hiába gyakoroltam évtizedeken át, csak a szememből megy...

Azt a képet választottam, amelyik a legidősebbnek mutat engem. Remélem, hogy megérem...

[152]

A képre kattintva megtalálod a linket. Csak saját felelősségre használd, én is tévedhetek! Javaslom a képmetszőt, akkor nem kell címet megadni a letöltéshez.

Egy szélroham rázta meg a redőnyt hajnali fél háromkor. Ha már felébredtem, olvasnivaló után nyúltam. Rossz szokás. Én olvasok szenvedéllyel, Misi meg szenved éjjel, mert felébreszti a lámpafény. Vagy a tablet fénye. Mostanában inkább azon olvasok. Bár ahhoz oldalra kell fordulnom, kiékelni a kütyüt, hogy ki ne csússzon a kezemből, ha belebókolok az olvasásba. Vagy rá ne feküdjek. Az előzőbe belekönyököltem ébredéskor, ahogy nyúltam a telefonom felé. Hanyatt fekve viszont nagyot üt, amikor átevezek az álom tengerére, az meg ráesik az arcomra.

Hagyományos könyvhöz már évek óta szemüveg kell, de képes vagyok úgy elnyomni a szárát alvás közben, hogy használhatatlan lesz. Túl drága passzió. A tablet meg azért nem az igazi, mert ha megfelelő nagyságúra nagyítom a betűméretet, akkor tíz másodpercenként lapoznom kell. Ettől aztán sokkal nehezebben fogok újra elálmosodni. Főleg ha Gerald Durrellt olvasok, mint ma, mert még arra is figyelnem kellett, nehogy túl hangosan nevessek fel. Négy óra ötvenötkor még fent voltam, ötkor szólt az ébresztő. A kettő közötti idősávban megint teljes képtelenségeket álmodtam össze.

Ott volt az egész osztályom. Ballagási főpróbát tartottunk. Egy régi osztálytársnőm magyarázta, merre kell majd mennünk. De nem a hagyományos útvonalat mutatta, hanem bevezetett minket a tornaterembe. Ott hirtelen minden átváltozott, olyan lett, mint egy hosszú szállodai folyosó. – Arra kell majd szaladnotok, mutatott a folyosó túlvége felé, ahol – mint egy színpadon – reflektorokkal megvilágított barna tornaszőnyeg feküdt. – Guruló átfordulás előre, majd a lépcsőn le – folytatta. Elképedve néztem rá. Aztán az osztályra. Varázsütésre másik ruhában volt mindenki: szürke alapon sötét tyúklábmintás, ormótlan szabású, pizsamaszerű... Jaj, kimondom kerekeken: a börtönökben szokásos rabruha volt mindenkin. Rajtam is! Azzal a különbséggel, hogy rajtam nadrág helyett lábszárközépig érő szoknya volt. Úgy néztem ki, mint Gogolák elvtársnő A tanú című filmben. Csak kicsit még nála is csúnyább voltam.

A gyerekek meg sem lepődtek, az elsők már meg is fordultak, futottak, majd szinte szaltóztak a szőnyeg felett. Én meg arra gondoltam, hogy ebben a szoknyában el sem tudok futni a folyosó végéig. Utoljára sima bukfencet is akkor csináltam, amikor Misát vártam. Bence még nem volt kétéves, bukfencezni akart, de nem talált rá a mozdulatra. S akkor megmutattam, hogyan kell: nagyon-nagyon óvatosan, lassan átfordultam a franciaágyon. Mivel a hasamra vigyáztam, a nyakam rándult meg, de hát a hülyeség mindig elnyeri méltó büntetését... Na, ezt speciel tudom, mikor volt: 2000 decemberében.

Először azt terveztem, hogy simán kikerülöm a szőnyeget, aztán arra gondoltam, hogy megadom a módját, szembe fordulok a nézőkkel, a két kezemet oldalsó tartásból a magasba emelem, szépen zárom a lábamat, homorítok, mint a tornászok, amikor leugranak a gyűrűről. S akkor jött Baldó, hogy ő szemüveg nélkül azt sem tudja, merre van a szőnyeg. Nem baj, drágám, mondtam neki, megfogjuk egymás kezét, mutatom az irányt, aztán lesz ami lesz.

Ééés nem tudom, mi lett, mert megszólalt az ébresztő.  

Most ilyenkor mi van?

Kezdjem gyakorolni a futásból átfordulást? Vagy a börtönszerkóra koncentráljak, s szóljak a szülőknek, hogy odabent lesz a fogadóóra? Mert ha még a szalagavató előtt állnánk, akkor ez lenne a jel, hogy Elvis Presley Börtönrockját kell táncolnunk. Vagy azért álmodtam ezt, mert egyszerűen már hiányoznak a gyerekek, s lassan egy kezemen meg tudom számolni, hány hónap múlva „szabadulnak”? De aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére! Ennek analógiájára: aki nem bukfencel, azon örök időkre rajta marad a tyúklábmintás viselet? Vagyis megint ott tartok, hogy kezdjek gyakorolni, hogy egyszer én is szabadulhassak?

[151]

A képen az osztályom van. Szépek és okosak. 

Mindig elismeréssel adózom azoknak, akik kapásból tudják, mi történt velük 15 éves korukban, melyik évben kaptak kiskutyát, vagy hogy 1979-ben, de nem is, 1978-ban volt ez meg az a fontos dolog. Nekem ez nem megy. Talán majd akkor, ha annyira öreg leszek, hogy nem tudom ugyan, mit csináltam reggel, de tűpontosan fel fogom idézni, milyen színű nyakkendő volt rajtam életem első Hungária koncertjén. Ha csak az első felének kellene teljesülnie, akkor holnap...

Szóval nem tudnám megmondani, melyik volt gyerekkorom legszebb nyara. A többi évszakot sem. Egyet tudok: mind gyönyörű volt, mert azt csinálhattuk, amit a legjobban szerettünk: olvashattunk. Nálunk az egész család olvasott. Elképesztően sokat és sokfélét. Csilla húgom már az első osztályba a Nagy indiánkönyvvel ment, ami cinege termetét tekintve testsúlya kb. harmadát tette ki. Szerencsére nem kellett messzire cipelnie, az iskola melletti szolgálati lakásban laktunk. A suli ablakai az udvarunkra néztek... Minden ablaka. És akkor még délelőtt és délután is volt tanítás. És szombaton is. Meg esti iskola. És ha mi kint vagyunk az udvaron, nem a tanárra figyel az osztály, hanem ránk, szabadokra. Ennélfogva nemigen mehettünk ki a saját udvarunkra. Talán ezért keltünk sokkal nagyobb utakra Cooper indiánjai, Dumas Monte Cristo grófja, Walter Scott Ivanhoe-ja segítségével. Az ifjúsági irodalom ezerszínű történeteit faltuk, a Delfin-sorozattal egyidőben jöttek a csíkos és pöttyös lányregények, majd az Albatrosz-könyvek. Csilla Édesanyával versenyt olvasta Jókait, én rákaptam Mikszáthra, Móricz Zsigmondra. A Világirodalom Remekeire. Vagy ott volt Ridegh Sándor Bakterháza és a Rejtő-regények! Meg voltunk róla győződve, hogy a szüleink és Zoli bátyánk kívülről tudják valamennyit. Olyan volt a beszélgetésük, mint egy kártyajáték: egyikük nyitott egy „– Olyan szép színe van kendnek. Olyan szép sárga. Tudja már, mire gondolok...”- kal, a másik válaszolt: „– Uram! A késemért jöttem! – Hol hagyta? – Valami matrózban.” Majd Zoltán, a rendőr nagybátyánk, aki nem mellesleg a világ összes rendőrviccét tudta: „– Nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani.” Olyan, de olyan sokat nevettünk! És ahogy visszaemlékszem, nálunk soha nem hangzott el egyetlen trágár szó sem. Nem volt rá szükségünk, minden élethelyzetre volt egy idézetünk:
„– Leshetitek, mikor lopok megint nektek hadihajót!”   

Istenem! De jó is volt!

Akkor is, ha a tanév vége számomra mindig arra emlékeztetett, mint amikor a hosszútávfutó beér a célba: nem áll le azonnal, nehogy görcsöt kapjon. Még napokig arra ébredtem reggelente, hogy menni kell, felelünk, dolgozatot írunk, vizsgázni fogok... Az agyam ki volt facsarva. Újat nem voltam képes befogadni, a túlhajszoltságtól hányni tudtam volna, de kellett a betű.  

Olyan könyv, amit nagyon ismerek, de mégsem unalmas. Ami átvezeti az agyamat egy nyugalmasabb állapotba. Vagy tíz nyarat kezdtem Szabó Magda Abigéljével és a Születésnap című könyvével. Szertartás volt.  Aztán vagy húsz évig kezembe sem vettem egyiket sem. Akkor sem, amikor a színházban megnéztem az Abigélt. A napokban összeszedtem a bátorságomat, s előkerestem a két kötetet. Igen, bátorság kellett hozzá, mert nem akartam úgy járni, mint a Winnetou-val. Az első oldalak után ijedten tettem félre. Mit szerettünk ezen annyira nagyon? Féltettem a gyerekkoromat, nem akartam elveszíteni az illúziókat, hogy ezek micsoda izgalmas, fordulatos, jól megírt történetek voltak, a hős méltó arra, hogy hasonlót keressek, akibe majd beleszerethetek. Szerencsére Szabó Magda örök, s mivel a Születésnapot azóta sem filmesítették meg, a szereplők újraéledtek kamaszkoromból, kis idő után rátaláltak a hangjukra, amit én és csak én gondoltam ki nekik. A gesztusaikat, a történetüket Szabó Magda írta, de úgy láthattam mozogni őket belső vásznamon, ahogy csak én láthatom őket ezen a kerek nagy világon. Az Abigél már veszett fejsze nyele: Szerencsi Éva, Piros Ildikó, Básti Lajos és Garas Dezső hangján szólalnak meg a regényhősök, de szerencsére jó forgatókönyvet írtak a könyvből.

Mindez arról jutott eszembe, hogy ma tudtam meg: karácsony napján felkerült a YouTube-ra a Sándor Mátyás című filmsorozat, amit szintén nem láttam évtizedek óta. Gyorsan átküldtem a linket Csillának, de én még várok egy kicsit. Mi van, ha azzal is úgy járok, mint a régi filmekkel a végtelen vakációkból? Egyet sem tudtam jó szívvel megnézni, mert a felnőtteket szinte mindben idiótaként ábrázolják. Akkor is, ha az eredeti könyvben normálisnak írták meg őket.

Szóval, jöjjön vagy sem a drága Bujtor István az álruhás Antekirtt doktor szerepében? Még alszom rá egyet. Filmek nélkül megvagyok valahogy, de könyvek nélkül „az életünk olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan”.

[150]

Ma délelőtt kicsit összeszaladtak a dolgok: elromlott billentyűzet, fogfájás, nem múló köhögés a családban, nekem meg egy pillanatnyi fellángolás után azonnal keserű csalódás. Az történt ugyanis, hogy láttam kommandózni egy cicát a tuják alatt, s olyan szép, harmonikus mozgása volt, mint Bocinak. Akkorát dobbant a szívem, azt hittem, megfulladok tőle. A boldogságtól kabát nélkül ugrottam ki az ajtón, de sajnos egy idegen macska nézett rám megkövülve. Nem Boci, megint nem Boci volt az. Már két hónapja nem láttuk. Korábban is el-eltűnt, a rekordja öt év (!) volt, amit nem itthon töltött. Bánatomban munkába temetkeztem. Az szinte mindig segít.

Főztem egy világbajnok sárgaborsó főzeléket, hozzá tarját sütöttem. Nagyon ritkán eszünk sertéshúst, de ez kivételesen ízlett nekem is. Közben remekül haladtam az iskolai munkámmal. Engem ez mindig örömmel tölt el, nem tehetek róla, ilyen hülyén vagyok összerakva.

A netre fellépve egy képzőművész, Alexander Jansson posztját láttam meg elsőként, aki örömmel újságolta, hogy az egyik képéből nagyon menő animációt készítettek. Juhú, kiáltottam, mert hat napja már találkoztam ezzel a kis filmecskével, s az alatta folyó beszélgetésből az derült ki, hogy az alkotója, Alekszej Zakharov még nem mutatta meg Alexandernek, s nagyon izgul, hogy vajon fog-e tetszeni neki, mert nem mindenki szereti, ha hozzányúlnak a képéhez. Rögtön többen is bátorítani kezdték, illetve jelezték, hogy ők már el is küldték, biztosan fog majd reagálni. Nos, beletelt pár napba, szegény Alekszejnek szerintem volt pár álmatlan éjszakája. De most minden megoldódott.

Klassz, hogy láthattam a két művész találkozását a világhálón. Igazából kicsi volt rá az esély, mert ezen az oldalon szinte minden percben posztolnak valami újat, lehetetlen dolog követni. Tegnap kerestem egy rajzot, megnyitottam egy mappát, s találtam benne tizenhétezer képet...

Ha igaz, hogy amit újévkor teszünk, azt tesszük egész évben, akkor azt hiszem, 2024-ben egyebet sem fogok csinálni, csak egy sárga (vagy kék?) esőköpenyes, rajzolt macskát keresek majd...

[149]

A fotóra kattintva elvileg elindul az animáció. A kép eredetije pedig ez.