Többször írtam már arról, hogy szeretem a repülő szerkezeteket, meg persze a madarakat, rovarokat, pillangókat. Ha létezne szárnyas ló – nem akarom leírni politikailag besározódott nevét –, azt is szeretném.

A rigók, katicabogarak közeledtét nem jelzi radar, de a gépekét igen. Ma többször is kisántikáltam az udvarra, mert csodás zúgattyúk jöttek a szélrózsa minden irányából. Persze a térképező kisrepülőt a felhős ég miatt nem sikerült látnom, csak az útvonalát a Flightradar24-en, viszont kárpótolt a kikapcsolt helyzetjelzővel közlekedő meglepetés helikopter, ami a kert alatt húzott el.

Éppen az orgonák rügyfejlődését vizsgáltam, amikor furcsa megérzéstől hajtva a ház felé fordultam. Így utólag nem tudnám megmondani, volt-e hangja vagy inkább csak bemagyarázom magamnak a sistergő-sercegő, a zuhanást kísérő neszeket. Az biztos, hogy amikor elérte az udvart, olyan hangot hallottam, mint amikor vízibombát ejtünk a kövezetre. (Csintalan városi gyermekek ugyanezt óvszerrel szokták megcselekedni a hatodikról...) Isteni szerencse, hogy nem a tetőre zuhant, most jól néznénk ki. A járdáért is kár, de az könnyebben orvosolható probléma, amúgy is csak a legszélét érte.

Én úgy általában tisztában vagyok a törvényekkel, tudom, hogy a föld mélyében rejtőző és a földfelszínen található kincseknek az állam, pontosabban az Állam a tulajdonosa. De amikor nemrég láttam a videót a Kanadában becsapódó meteoritról, komolyan elgondolkodtam a törvényszegésen. Most is végig futott rajtam az a jó kis bizsergő, lázadó, forradalmár érzés. Nem arról, hogy nem szolgáltatom be, hanem pont arról, hogy beszolgáltatom. Be én. Mert ami szép, az érték. Márpedig ez az égből alázuhanó, csillag alakú nyomot hagyó képződmény a maga nemében szép. Csak azt nem tudom, mit kezdenek majd az udvaron lassan megszilárduló gólyafossal...

[Örömnapló: 91. nap]

Nem kell megsértődni, rá kell nézni a naptárra, aztán ide kattintani. Van itt egy kiváló animáció.

Selejteztem ma az egyik tárhelyemen. Dokumentumokat egyesítettem, a fölösleges dolgokat töröltem. Átszerveztem a mappákat. Ami hiányzott, feltöltöttem a gépemről. Rendszeresen végzem ezt az unalmas, ám feltétlenül szükséges tevékenységet, mégis újra meg újra ott tornyosul előttem a kásahegy, amin át kell rágnom magam. Ha nem csak így virtuálisan létezne mindez, már rég úgy nézne ki a lakás, mintha afféle gyűjtögető lennék, aki plafonig érő oszlopokba rendezi a papírjait, s az így kialakult labirintusban oldalazva közlekedik. Hiába a folytonos felülvizsgálat, fél év alatt újra képes vagyok elhasználni a rendelkezésre álló keretet. Pedig több email-címem is van, s tematikusan töltöm fel az anyagaimat: egyik Drive-ban csak az óravázlatok, könyvek, dolgozatok, érettségi feladatok vannak, a másikon a portfóliók, régi főiskolai és egyetemi szakdolgozatok, beadandók, a harmadikon a tárcáim, a negyediken mások írásai és így tovább. A családi fotók miatt már kénytelen voltam nagyobb tárhelyet vásárolni.

Az ilyen selejtezések után egy darabig nem nyúlok a Kukához, mert félek, hogy pont olyasvalamire lesz szükségem, amit oda száműztem. Eltelik néhány hét, törlöm a lomokat, s rögtön másnap rájövök, hogy mondjuk azt a tanmenetes mappát mégsem kellett volna törölni, mert abban nem a gyáriak voltak, hanem az általam átdolgozottak.

S ekkor átmegyek a gyász összes fokozatán... Először nem akarom elhinni, hogy ez már megint megtörtént velem. Aztán válogatott jelzőkkel illetem magam. Vagyis nem, nem válogatok, mondom, ahogy eszembe jut. Alkudozni kezdek, csuriba fonom a bal kezem ujjait, keresgélni kezdek, hátha elküldtem magamnak vagy bárki másnak mellékletben, feltettem piszkozatba, esetleg rajta van az iskolai gépemen, valamelyik pendrive eldugott csücskében. Majd jön a letargia, a depresszió – ha dohányos lennék, ebben a lélektani pillanatban biztosan rágyújtanék, s füst mögé rejteném könnyeimet. Végül meg kellene próbálnom együtt élni a veszteséggel, de mivel ez nem járható út, jöhet a mániás depresszió mániás fázisa: gyorsan újra kell alkotni mindazt, ami törlődött.

Ma nagyon-nagyon körültekintő voltam. Semmi fontos nem került a süllyesztőbe. Ha mégis, az néhány héten belül kiderül, s visszateszem a helyére. Amúgy 30 nap múlva automatikusan törlődik az egész. Április legvégén általában már szép az idő, egész nap nyitva ajtó-ablak. Ha netán ilyen mondatok szállnak az ég felé, hogy „Nem igaz! Ez nem lehet igaz! Ennyire hülye nem lehetek! Fiúk, hogy lehet ezt visszahozni? Nem, nem érdekel; nem írom meg újra!” – nos, akkor kezdhettek gyanakodni, hogy mégis kitöröltem az aranytojást tojó tyúkot. Vagy az érettségizőknek szánt fotót a tortáról, aminek cukormáza ezt a feliratot formázza: KETTES MEGLESZ... Hű, most hogy ezzel így viccelődtem, eszembe jutott, hogy legutóbb én azt tényleg kitöröltem... Ez nem lehet igaz! Hogy lehettem ennyire...

[Örömnapló: 90. nap]

Nem jött még el a gépek lázadása, de megpróbál a fejemre nőni pár dolog.

Az óraátállításkor általában csak azzal szokott gond lenni, hogy a lakásban található órák közül egyet elfelejtünk átállítani, egy általában megáll a piszkálástól, így aztán nem tudjuk, mennyi is a valós idő. Most viszont a laptop, a telefon és a tablet digitális kijelzője között is eltérés van: 19.45 – 19.47 – 19.51 a három alternatíva. Hat perc alatt a reggeli busz már a szomszéd faluban van, nem mindegy, melyiknek hiszek, ha nem akarom, hogy Misi elkéssen. De ez egy orvosolható probléma, meg is oldottuk gyorsan.

A Messenger is hülye mostanában: olyan csoportokban találom magam, ahol senkit nem ismerek, a kéretlen mappába dug el üzeneteket, valós levél helyett megkapom a küldő profilképét, amiről az illető nem is tud, s én is csak a telefonon látom. Ezek is inkább bosszantóak, mint tragédiák. Azt már nehezebben viselem, amikor a Facebook kevesli az ismerőseimet, s értesítéseket küld, hogy jelöljem ismerősnek az általa felkínált személyeket. Nagyon kedves, szimpatikus idős hölgyeket és a közösségi médiát ritkán használó kislányokat ajánlgat – utóbbit abból gondolom, hogy az ismerőseik száma száz körül van csupán. Majd pont az én barátságomra lenne szükségük... Én meg önellátó vagyok, de mostanában már ismerősöket sem igazolok vissza. Szirti morc vagyok. Undok kis béka. Ez másként géphiba, majd ez is elmúlik.

Ami viszont hihetetlenül feldúl, az a reklámsáv. Eddig is lázadoztam már, hogy túl sokat tudnak rólunk, de mindig jöttek a józan hangok, hogy biztosan azért kapom a reklámot, mert rákerestem erre a dologra vagy hasonlóra. Mindenkit biztosíthatok, hogy soha, de soha nem kerestem rá végtagprotézisekre! Ettől függetlenül ma szakmányban kapom az arcomba.

Hát nem, kedves mesterséges intelligencia, keresőmotor, botok és hasonló emberátkák, fellázadok a gépek ellen, és nem kívánok élni az ajánlatotokkal! Én meg fogok gyógyulni és punktum!

[Örömnapló: 89. nap] 

Mostanában sokat sírok. Okkal és látszólag ok nélkül is. Reggel bezárom a kaput a gyerek után, becsukom magamra az ajtót, és sírok egy kicsit. Tornázom, utána sírdogálok. Néha közben is. Mosogatok, öt perc után már sírva, pedig nem hagyok kazallal összegyűlni. Sírok a magam fájdalma miatt, és megkönnyezem a másokét is. A szerencsétlen Tamara nevű nő állatait, akiket a járvány miatt szó szerint kivégzett egy vadász. A kerékpárversenyző csaj miatt, aki megszökött, sokáig vezetett, de az utolsó 100 méteren öten előzték meg egyszerre. Zokogtam. Pedig sem a nevét, sem a nemzetiségét nem tudom. Csak most valahogy minden fáj. A hideg, a meleg, a mozgás, a pihenés, a csend.

Ma a sarlósfecske sorsa ríkatott meg. Mert vele csúnyán elbánt a Teremtő. Szó szerint a levegőben él, aludni sem száll le, csak felrepül három kilométeres magasságba, és siklás közben alszik. Rovarokat, levegőben úszó pókokat eszik, vízpárát iszik. Csak az utódok kedvéért tölt némi időt a  fészekben, de ha egyszer leesik a földre, nem tud onnan felszállni. Az lesz az ellensége, ami amúgy élteti: a túl hosszú szárnya, a kúszásra alkalmas karmos lábai. Nem tud csak úgy, segítség nélkül elrugaszkodni a talajról. Ha nem is eszi meg a macska, a szarka vagy a róka, akkor is elpusztulhat. Csak nézi vágyakozva az éltető kék eget, amit nem érhet el. Ez annyira szomorú!

Amikor az iskolai képeket nézem, én is úgy érzem magam, mint a földre kényszerült sarlósfecske... Csak én szerencsésebb vagyok, mert tudom, hogy kik azok, akik felemelnek, s nem hagyják, hogy elvigyen a róka, amíg össze nem szedem magam, hogy ismét repülhessek.

[Örömnapló: 88. nap] 

Ha létezik eseménytelen nap, akkor ez az volt: torna, főzés, délután filmszakadás. Pedig még nincs is hétvége, általában csak akkor alszom ebéd után. De ez az eseménytelenség legalább az én döntésem volt, nem úgy, mint anno a kórházban. Főleg abban a pár napban, amikor már szobatársam sem volt. A pokoli hőséget úgy próbálták enyhíteni, hogy behúzták a függönyt. Az ablakot zárva kellett tartani, mert egyébként sarkig kinyílt volna, és a huzat olyan volt, mint egy gőzborotva. Felülni önállóan még nem tudtam, annyi erőm sem volt, hogy a telefont megtartsam. Óráig feküdtem a csöndben, egy lefüggönyözött helyiségben. Egyetlen társam egy Thomas-hasonmás volt, ami azért vicces, mert én soha egyetlen részt sem láttam a népszerű gőzmozdonyos rajzfilmsorozatból. (Megsúgom: a Jégvarázst sem...) Fogalmam sincs, mi célt szolgált a furcsa kinézetű konnektor, jobb nem is tudni az ilyesmit. Thomas csodálkozó vagy inkább döbbenten kétségbeesett arcot vágott. Mintha magamat láttam volna. Meg is rótt az egyik vizitkor egy doktornő, hogy miért nem mosolygok, csak fekszem itt kétségbeesett arccal. Ez baromi sokat lendített az állapotomon...

Persze jó lenne már, ha nem ez lenne a viszonyítási pont, amihez képest örökmozgó, szabad és vidám minden napom. De talán annak is eljön lassan az ideje.

[Örömnapló: 87. nap]

Ha valaki tériszonyos, igyekszik elkerülni a létrákat, magasleseket, az üveghidat még fotón sem nézi meg. Ha pókfóbiás, nem fog madárpókot kérni karácsonyra. Aki viszolyog a kígyóktól, a levedlett kígyóbőrt is csak bottal piszkálja arrébb.

Ha érzékeltetni szeretném, mit is éltem át ma, talán maradjunk az ofidiofóbiánál. Tételezzük fel, hogy utálom a kígyókat. De tudom, hogy a gyógyulásomhoz mégis fel kell vennem egyet a nyakamba. Egyszer, kétszer, háromszor. Aztán táncot kell lejtenem vele, és még igyekezzek jó képet is vágni a dologhoz. Ezzel álmodom, s álmaimban a kígyó fojtogat. Cafatokra tép, lenyel, s elégedetten böfög. A farkával pajkosan ütögeti a sírhantot, amelyben az emészthetetlen maradványaim nyugszanak.

Az én kígyóm a jumper. Igaz, hogy úgy néz ki, mint egy Egyenlítőnél kettévált földgömb, de annyira rettegek tőle, hogy már a pöttyös szivacslabdára is görbe szemmel nézek. Tényleg képes vagyok jumperekkel álmodni – szörnyű dolgokat. Azt hogy elvesztem az egyensúlyomat, s újra összetöröm magam. Volt pár találkozásunk már, nem érzem alaptalannak a félelmemet.

Ma annyit billegtem a félbevágott szörnyetegen, mint még eddig soha. Mit mondhatnék: a zabszem síkosítóval sem... Nagyon féltem. Féltem, amikor felléptem, amikor leléptem, amikor a step padról átléptem, de legeslegjobban akkor, amikor a jumperről hátraléptem a stepre. Most furán érzem magam. Mint több órányi utazás után, amikor már rég magad mögött hagytad az állomást, sőt, a puha ágyban fekszel, de még mindig érzed a vonat ringatását. A térdem pedig... Mintha valami bizarr beavatási szertartáson vettem volna részt, ahol csak az kerül be a csapatba, aki egy bazi nagyot rúg a lábamba. Jelentem: mind a harmincan bent vannak...

A legeslegjobb ma, hogy sokféle sportszerem van már, de ilyen rusnya kígyóm, vagyis jumperem nincs, ennélfogva legalább itthon nem kell táncikálnom rajta. De igazán nyugodt nem lehetek, mert a jumper azt hiszi, én vagyok a Terminátor, s beszólt nekem az ajtóból: még visszatérsz... Na, ki lenne segítve velem a világ: egy tériszonyos Terminátor...

Gyorsan meg kellene tanulnom járni, mert már elég volt a rémálmokból!

[Örömnapló: 86. nap]

Ma úgy döntöttem, hogy tavasz van. Nem érdekel a reggeli köd, a fancsali nap, a homlokot ráncoló felhők. Az eső sem érdekel. Tavasz van, punktum. Márpedig ha vége a télnek, akkor ki kell hozni a napozóágyat a garázsból. Nem mintha olyan megszállott napimádó lennék, hogy már a legelső sugaraktól várnám a barnaságot. Az egészségmánia sem vezérel, nem a D-vitamin miatt vágyom a napfényre. Nem, nem! A napozóágy az én titkos bázisom, ahonnan eddig fel-felugrálva, tavaly nyár óta csak a nyakamat forgatva a repülőgépeket figyelem. Távcsővel. Közben a laptopon megnyitom a radart, s örvendezek minden szép gépnek.

A távcsövet, vagy ahogy mi hívtuk, a messzelátót édesapámtól örököltem. Ő a fatolvajokat figyelte vele, mivel a kertből pont ráláttunk az erdőnkre. Azt nem tudom, mi lett volna, ha lát egyet. Apukám afféle vezénylő tábornok volt, egy kézen megszámolható létszámú hadsereggel, amelynek ötödik tagja a kutya volt. Szerintem Néró lett volna köztünk az ász, mert mi maximum kukoricacsutkát tudtunk volna dobálni az ellenre.

A távcsövem amolyan békebeli darab volt, amiben még van anyag, tehát nehéz, mint a dög, de nagyon szép éles képet adott. Aztán beragadt az egyik bizgentyűje, s csak bizonyos távolságokra volt alkalmas. Szomorú, mert valljuk be, elég nehéz úgy megfigyelni egy madarat, hogy ő közelít, nekem meg hátrálnom kell, hogy ne legyen homályos a tolla.  

Két éve a fiúk úgy döntöttek, véget kell vetni annak a tarthatatlan állapotnak, hogy egy olyan műszert használok, amit egy már évtizedek óta nem is létező országban gyártottak, s vettek nekem egy új kémeszközt. Olyan olajozottan, könnyen jár minden alkatrésze, hogy a kezem, ami ráállt az üdítős palack felbontásához mérhető erősségű mozdulatokhoz, egyszerűen nem tudta megszokni a kis precíz beállításokat. Jön a gép, jön a gép, itt kezd ereszkedni, én meg tekerem jobbra, csavarom fel-le a gyűrűket, a repülő már rég landolt Kassán, én még mindig bőszen állítgatok.

Így aztán nagy luxus van nálunk: a kínai szerkentyűvel a tollas madarakat csodálom, a még Gorbacsov előtti időkből származó TENTO-val pedig a gépmadarakat. Ehhez már csak az kell, hogy néha pár percre ki lehessen ülni a kertbe. A napozóágy a helyén, a tavasz még kéreti magát, de én bízom a bevonzásban: ha meglátja a bordó ülőalkalmatosságot, nem tud majd ellenállni neki, s dob némi napsugarat ránk.

[Örömnapló: 85. nap]

Azon kattogok egy ideje, hogyan is vezessem fel a mai örömömet, de „felötlik, s eldobom” összes ötletem, mint anno Radnóti a Tétova ódában. Bár én nem a szerelemről szólnék, hanem a háláról, de gyakran ez sem kisebb hőfokú érzés.

Hálás vagyok, mert minden nap találok kisebb-nagyobb örömöket, amelyekbe kapaszkodva átlendíthetem magam a holtpontokon. Hálás vagyok, mert történeteim olvasói javarészt tudják, milyen pokolból próbálom magam a hajamnál fogva kirángatni ezzel az örömnaplóval, s estéről estére egyre többen szorítanak nekem, hogy sikerüljön – a szó szoros értelmében – talpra állnom. Hálás vagyok, mert június óta a szalagavatót leszámítva nem voltam sehol az orvoson, gyógytornán kívül, s jóformán csak a szűk családdal találkoztam, meg néhány kollégával, tanítvánnyal, de most rendezvényre vagyok hivatalos, mégpedig az asztal innenső oldalára: kedves barátaimmal ismét arról szeretnénk mesélni, hogyan is írunk mi... S képzeljétek, addigra pont letelik a 100 nap! Most már csak ezért sem adhatom fel a naplóírást itt a finisben.

Szóval igazából azt szeretném mondani, hogy gyertek el a költészet napján a megyei könyvtárba!

A képre kattintva megjelenik az esemény Facebook-oldala, ahol jelezni lehet a részvételi szándékot. Töltsük meg azt a Kamaratermet, hadd legyen újabb okom a hálára: hálás leszek minden barátságos arcért, mosolygó szempárért.  

Mert a hála ugyanolyan fontos érzés, mint az öröm és a szeretet: mindegyik gyógyít.

[Örömnapló: 84. nap]

A macska a tuja alatt szaglászott. Enyhén előre tolta az orrát, a testét megnyújtotta, aztán begömbölyítette a hátát. Cicahátat csinált. Eszegetett valamit, pedig oda még soha nem került ételmaradék. Amikor észrevettem, a szívem akkorát dobbant, azt hittem, megfulladok a lökéshullámtól. Halkan szóltam a gyereknek, aztán berohantam a szobába a telefonomért. Lábujjhegyen újra végigosontam a folyosón, le a lépcsőn, ki az udvarra. Addigra már a kút mellett állt, mellette egy hatalmas, cirmos jószág, ami rátekeredett, mint egy sál, alig látszott ki alóla fekete-fehér teste. Fotózni kezdtem, egyik képet lőttem a másik után. Halkan kattant a telefonom mindegyik után. A macskák rajtakapottan néztek rám, s ahogy próbáltam körbejárni őket, a cirmos folyton úgy fordult, hogy takarja a lényeget. Át akartam kapcsolni videóra, de nem mertem levenni róluk a szememet. Csak azt hajtogattam egyre boldogabban: Boci, Bocika, kiscicám! És már sírtam is örömömben.

Erre ébredtem.

Annyira valóságos volt, amilyen csak egy szép álom lehet. Még a szagát is éreztem, azt a legendás, penetráns kandúrszagot, ami bosszantott ugyan minket, de ezzel együtt szerettük.

Boci 2023 őszén tűnt el. Az utolsó róla készült fotón fél méterre fekszik onnan, ahol most álmomban láttam. Ez egy igazi vágyálom volt. Futással, lábujjhegyen osonással, cicaháttal – ezek éppúgy hiányoznak nekem, mint az én drága Boci cicám.

[Örömnapló: 83. nap]

Reggel rigódalra ébredtünk ugyan, de hamar befagyott a se... torkuk. Lehűlt az idő. Az ég piszkoskék színű lett, s csak akkor változott elefántszürkévé, amikor el-eleredt az eső. Kicsit kopogott a párkányon, de inkább szitálás volt, mint tisztességes csapadék.

Ez a lebegtetés nem tesz jót az ember hangulatának. A csontjaim sem szeretik. Inkább jönne, aminek jönnie kell, szakadna az eső, hadd ázzon a föld, tisztuljon a levegő. Ez a márciusi november kiveszi az erőt az emberből. Csak aludna és aludna...Meg enne...

Lustaságomat legyőzve belekezdtem a napi penzum teljesítésébe. S végre volt egy kis sikerélményem! Régóta próbálkozom egy mozdulattal, ami nem ment eddig, vagy csak sok segítséggel. Pedig normális esetben semmi faxni nincs benne: az ember hasra vágja magát, majd felhajtja a lábát. Nos, előbb el kell hinni, hogy nem fog eltörni a térdkalácsod, ha hason fekve belenyomódik az ágyba. Aztán valahogy hasra kell fordulni. S amikor hetek munkájával ez megvan, még mindig nem biztos, hogy sikerül megmozdítanod a lábadat. Nekem ezidáig egyszer sikerült, de utána sokáig semmi. Ma végre megtört a jég. Viszonylag kis lábreszketés után megtaláltam a helyes mozdulatot, felhajtottam a lábamat, majd csapódás nélkül, jó szögben vissza is tudtam engedni. Ettől vérszemet kaptam: hajlítgattam felváltva, egyszerre, kis terpeszben, zárt lábakkal. Bár minden mozdulat előtt bennem volt a félsz, hogy ez most fájni fog, csak enyhe nyomást éreztem a térdemben. Most a rég nem gyakorolt mozdulatoktól szokatlan módon sajog itt-ott, de már beletörődtem a dologba. Egyszer csak vége lesz már, mint ennek az enyhe őszi időnek.

Hallga csak, hallga!  „Nem pacsirta szól! A csalogányunk csattog minden éjjel: Amott tanyáz a gránátalmafán. Hidd el, szivem, hogy csalogány dalol!” *– illetve, miket is beszélek: bagoly huhog a fák közt. De így sem rossz!

[Örömnapló: 82. nap]

* Shakespeare: Rómeó és Júlia

A képen az egyik példaképem... A morcos nézés már megy. 

A fekete rigó nekem évekig városi madárnak számított. Ott szedegetett a parkokban, a bokron tövén; nagy ámulatomra egészen közel engedett magához, de ha még jobban lopni akartam a távolságot, akkor lépteit szaporázva beiszkolt a sűrűbe. Hiába laktunk 15 évig nagyon közel az erdőhöz, több őz fordult meg a kert végében, mint rigó.  

Néhány éve felfedezték maguknak az udvarunkat, olyannyira, hogy itt is fészkelnek. Minden évben óriási élmény, amikor rigódalra ébredünk, ahogy hisztérikus rikácsolással röpködnek ide-oda, vagy a fióka fejhangon sipákol a szülei után. Volt olyan, hogy a medencében hűsöltünk, amikor Kisrigó odajött hozzánk, s ahogy kihajoltunk, a víz a kismadár mellé csöpögött a hajunkról, de nem zavarta, csak nézett minket. Mi meg őt. Elbűvölően csúnyácska volt. Hosszú „énidő” után megérkezett az anyja, füttyentett párat, s a kicsi, aki még szinte röpképtelen volt, futva igyekezett hozzá. Fel-le bóklásztak a bokrok között, s beszélgettek a maguk nyelvén.

Ha rigóul nem is tudok, de világosan meg tudom különböztetni, mikor raplizik a macska miatt, s mikor kívánja kedvese szívét megolvasztani a dalával. Ma szerencsés napom volt, mindkettőt sikerült megörökítenem. S mivel önzetlen vagyok, meg is osztom veletek.

[Örömnapló: 81. nap]

 * A cím Rónay György Feketerigó c. verséből származik

Az ember általában szeret jó háziasszonyként gondolni magára – én is így vagyok ezzel. Ám ha ez valóban igaz, akkor nekem a főzés szagával jól kellene laknom. Ez sajnos illúzió.

Vannak fogások, amelyeket már rutinból, kóstolás nélkül el tudok készíteni, mert ismerem az edényt, tudom, hogy mekkora adag mennyi fűszert igényel, s az étel színéről, állagáról, az eltelt időből tudom, hogy készen van, s látatlanban biztos vagyok abban is, hogy finom lett. A töltött káposzta nem ilyen. Sok múlik a káposztalevél vastagságán, az abáláson, a gázszolgáltatón. Igen, bármilyen lenézően mosolyognak is az állítólagos szakértők, ha ugyanakkora mennyiségű, ugyanabból a zsákból származó krumpli egyik héten 20, a másikon 70 perc alatt puhul meg, ott kell lennie valami zavarnak az Erőben. De vissza a káposztához! Azt muszáj megkóstolni. Először akkor, amikor annyira felszippantotta a vizet, hogy kilátszik a legfelső réteg. Ha a rizs nem roppant a fogam alatt, még megkínálom egy kis langyos sós vízzel, az újabb forrás után kikapcsolom, és olyan gondosan bebugyolálom, mint a szánkózáshoz anno a gyermekeimet. Illetve jobban, mert a srácok szeme legalább kilátszott. Ha roppan a rizs, akkor kell még egy menet. Az már rögtön két darab káposzta, s még el sem készült az ebédünk.

Persze lehetne úgy is kóstolni, hogy az ember kivesz egy adagot, óvatosan kicsomagolja, s kiemel pár szemet belőle. De ebből csak annyit tudnánk meg, hogy a rizs mennyire puha. Ez szerintem kevés. A bundának is ki kell állnia a próbát: szépen el tudom-e vágni, vagy nyiszatolni kell? Nem mindegy, mereven szétválva hullik-e a húsos-rizses töltelék mellé, vagy szolidan rátapad. Ha a dolgok mélyére hatolunk, nem találunk-e túl fényes és hegyes szemeket? S ami a legfontosabb: nem csupán a rizsre vagyunk kíváncsiak, hanem arra, hogy így együtt  – rizs, hús, fűszerek, paradicsomlé – miként hatnak érzékszerveinkre. Ehhez akkora adagra van szükségünk, ami szétrágva némiképp betölti a szájüregünket – vigyázni kell persze, hogy ne legyen túl forró, mert onnantól kezdve aznap már semmit nem fogunk érezni a hólyagos nyelvünk ízén kívül. A jó kóstoláshoz kellenek a fogak: rágunk egy kicsit baloldalt, aztán szaggatottan beszívunk némi levegőt, áttoljuk a falatot a másik oldalra, hagyjuk, hogy találkozzon az ínyünkkel, majd a nyelvünkkel egy kis adagot feltapasztunk a szájpadlásunkra, s ha az íze és a puhasága találkozik az ízlésünkkel, akkor megállapíthatjuk, hogy ma sem keltünk fel hiába.

Vannak köztünk hősök, akik a bebugyolálás előtt nem vesznek ki a kóstoló tányérra még két-három darabot, hanem megvárják, amíg a dunsztolás végére a lé jelentős része dagadt malacokká teszi a csoffadt töltikéket. Nekem ritkán van ennyi lelkierőm. Annyit viszont a javamra lehet írni, hogy ilyenkor nem nyúlok be a kenyeres szekrénybe, és a tejfölt is békén hagyom. S ugyan mi hizlalna azon a parányi húson, pár szem rizsen? Hiszen a káposzta és a paradicsom egészséges zöldség. S amúgy is úgy hírlik, amit állva eszünk, az másként számít. Majd ott kell erősnek lennünk, amikor leülünk a terített asztalhoz!

Mit is mondhatnék? Ilyen legyengült állapotomban nem akartam pont a töltött káposztával szkanderozni. Hagytam győzni.

[Örömnapló: 80. nap]

Elfelejtettem időben fotózni, de hasonlóan festett az enyém is. A képet innen kölcsönöztem.

Egyszer láttam egy rajzot. Két kertet ábrázolt. Az egyikben tengernyi virág között kétségbeesett arccal ült egy nő, a szomszédban egy szálnak ujjongva örült a másik. Nem hiszem, hogy sokkot kapnék, ha hirtelen megtelne a kertem virágokkal, de az tény, hogy azt a pár szálat, ami már kibújt, örömmel nézegetem.

Tavaly még naponta többször körbejártam a birodalmamat, nem tudtam betelni a látvánnyal, ahogy pár óra alatt nagyot nőtt a tulipán, a nárcisz, kipattant a magnólia. Most megritkult a körjárat, ezért látványosabb a fejlődés, változás. Ugyanúgy, mint az iskolában. Ritkán jutok be, kevés gyerekkel találkozom, alig ismerek rájuk. Megváltoztak. Megkomolyodtak. Néhányan teljesen felnőttek lettek. De van, ami nem változott, s ezért nagyon hálás vagyok a jó sorsomnak: a mosolyuk. Az a pár pillanat, néhány kedves szó – Hiányzik tanárnő! De jó látni! Megölelhetem? – feltölt energiával, reménnyel, optimizmussal. Mert érzem, hogy szeretnek, s tudom, hogy visszavárnak.

Bárcsak mehetnék!

[Örömnapló: 79. nap]

Most, hogy már oly régen kripli vagyok, s ebbéli állapotomban kicsit túltoltam a netezést, néha azt érzem, hogy ilyen Facebook-bölcsességek kezdenek kiszaladni a kezem alól. Ütök is rá hirtelen, de minden hiába. Úgy vagyok, mint a három selyp lány a mesében, akiknek nem lenne szabad megszólalniuk, nehogy elriasszák a kérőt, aztán mégis elszólják magukat: „Put a té... Ne fólj te, nem fabad befélni! De drága a té, péndér addák!” Vigyázok, vigyázok, de csak kiszalad belőlem az okosság.

Mai bölcselmem alapja az a felismerés, hogy az én Mérleg mivoltom nem abban mutatkozik meg, hogy olyan nagyszerűen kiegyensúlyozott lelkületű lennék, hanem abban, hogy a Sors szeme folyton a mérlegem nyelvét bámulja, s ha valami rosszul sül el, lök egy kis jót, ám ez fordítva is igaz: ahogy egy parányi jó történik velem, rögtön belecsap egy extra adag szart a másik serpenyőbe. Csak úgy fröccsen!

Ma például olyan feladatot kaptam, hogy megnyaltam utána mind a tíz ujjamat. Végre használni kellett az agyamat! Rövid határidőt szabtam magamnak, bár nekem a pánik nem múzsám. Most viszont pár óra alatt örömmel szórtam tele a Word-dokumentumot szép szóvirágokkal, képzeletben többször bejártam oda-vissza az elmúlt tizenöt év eseményeit, gondolatban ott feszítettem ismét a Kossuth téren, a könyvheti sátor nagyszínpadán, körülvéve kedves tárcaíró barátaimmal és a hálás, lelkes közönséggel. Fejemben lila köd, körülöttem a boldogság kék madara, lelkemben kis rőzsedalok, lábamban meg kurva nagy fájdalom. Bocsánat, ezt már nem tudom szebben mondani. Ma egyetlen délceg lépést nem bírtam megtenni, még bottal is úgy tekergettem magam, mint akinek gilisztává lett a jobb lába, aminek maximum egy horgász tudna örülni, mert ekkora girnyával kifoghatná a legnagyobb szopós szájú harcsát is.

Belenézek a tükörbe, a hét világfájdalom néz vissza. Orrom krumpli, hajam kóc...

Már annyira elegem van!

Most visszavonom a csúnya szavakat: legalább belül legyek szép.

Holnap hajat mosok, sminkelek, és olyan leszek, mint az a ruhadarab, amiről a népdal szól:

„Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda”.

Már csak azt nem tudom, mit tegyek a lábammal, mert ihaj bunda ide, tyuhaj bunda oda, nagyon fáj.

[Örömnapló: 78. nap]

Ezt a jószágot itt találtam.

Biztosan más is szórakozott már azzal, hogy arcokat, alakokat próbált belelátni a fürdőszoba csempéjének, járólapjának mintázatába. Az ember néha annyira élesen látja a tömpe orrú, görbe hátú fickót a hosszú szárú csibukkal a szájában, hogy körbe tudná rajzolni. Aztán pillanatra elkapja a tekintetét, és soha többé nem kerül elő a figura.

Néhány napja szokatlan hangyainvázió zavarja meg a kellemes elmélkedést. Eddig is volt dolgunk apró barátainkkal, de a kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködés – csali kenyérdarab, leütögetés, menjetek haza, nincs ingyen ebéd; parancs, értettük, visszavonulás – eddig mindig bevált. Most viszont köptek a kenyérre. Illetve nem tudom, hogy jövet-menet leköpték-e, de hogy nem másztak fel rá, az biztos. Pedig illatos, kovászoskenyér vég volt. Rövid időn belül úgy feketéllett a radiátor alatti terület, hogy nem volt más választásunk, mint óvatosan lapátra tenni a csapatot. Ahogy várható volt, kis idő múlva ismét özönleni kezdtek a fal tövéből. Valahogy nagyon furcsán viselkedtek. Estig vártam, hátha észhez térnek és hazamennek, de Bence unta meg hamarabb. Pontosabban nem szeretett volna nagy rendet vágni közöttük a parányi lábaival, inkább kiterelte őket az udvarra.

Másnap reggel szokatlan hieroglifákba rendeződve találtam a fekete ruhásokra. Ezt már muszáj volt megörökíteni. S ahogy rájuk közelítettem a telefon kamerájával, akkor jöttem rá, mi volt a furcsa a viselkedésükben: sokan közülük már sehogyan sem viselkedtek, apró gombóccá összegömbölyödve feküdtek. Elpusztultak. Ez van, kérem. Ide hozták a betegeket meghalni. Ha sokáig nem bolygattam őket, olyan szépen elrendezték a tetemeket a túlélők, mintha az Arlingtoni Nemzeti Temető lenne a fürdőszoba szőnyeg – fal – szekrény háromszögben.

Megpróbáltam a másik régi módszert: összesöpörtem boldogtalant és halottat egyaránt, ráöntöttem mindet egy papírtörlőre, kicsit megrázogattam őket, aztán letettem a papírt, hogy ki tudjanak menekülni az élők. Maradt egy maroknyi mák... Kivittem a megboldogultakat a fehér ibolya tövébe, s kívántam nekik odaát jó kövér kenyérmorzsákat.

Nem tudom, mi volt a verdikt a bolyban, de pár óra múlva ismét rohamra indultak. Most ott tartunk, hogy egyik húzza, másik tolja a valószínűleg megmérgezett harmadikat. Leteszik, kicsit megbökdösik, az összegörnyed, ők meg iszkolnak vissza a következőért. Megrázó látvány.

Az egyetlen pozitívum ebben az volt, hogy ha nyögve, jajgatva is, de a fotózás közben sikerült leguggolnom. Hiába, no, én is csak egy mindenre elszánt katasztrófaturista vagyok. Még az árnyékomat is átlépem egy jó fotóért.

[Örömnapló: 77. nap]

Az egész napos csend után hazaért a család, életem párja bekapcsolta a tévét, s belekezdett a szokásos esti szörfözésbe. Eddig láttam egy kis műlesiklást irigylésre méltó combizmú versenyzőkkel, a Downton Abbey sorozatból felvillantott részletből kiderült, hogy egy inas nem lehet magasabb 180 centiméternél, egy női hang elárulta, hogy a kanadaiak kedvenc jégkrémje epres sajttorta ízű, valamint hogy a sós karamella titka a tengeri sóban van, amitől szokatlanul édes lesz a cukorka. Mindehhez öt perc sem kellett, mivel mereven elzárkóztam attól, hogy megtudjam, miért volt akkora ováció a snooker-meccs közben.

Most Horatio Cane (CSI: Miami) jellegzetes sili fejtartásával elkezd kiadni egy parancsot, de a mondatot Hadházi László fejezi be a szomszéd csatornán. A Hawaii Five-0 jóképű főhősei MacGyvert játszanak egy autó alatt némi papírtörlővel, és a furgon csomagterének ajtajából akarnak hidat építeni, de aztán Isten tudja honnan, szálegyenes deszkákat kerítenek elő a dzsungel közepén. Még neki sem kezdenek a munkának, amikor Bujtor István belép, s pörge kalapban komótosan falatozni kezd az asztalra tett küzmös bográcsból. „Tudja, csendbiztos uram, a bitófán is csak addig nehéz lógni, míg hozzá nem szokik az ember” *– mondja a vele szemben ülő betyár, majd valaki cifra szűrben ellovagol a templom irányába. Megszólal a kecskeduda, ránk zuhan az éjszaka. A betyár puskával kezében bekopog a csendbiztos ajtaján, ahonnan kinéz a felül fogatlan Imre, aki a képaláírás szerint szereti a nőket. S már száguld is tovább a mókavonat: a szellemirtók lendülnének akcióba, de csak tíz másodperc jut nekik, mert jön Tom Hanks csupéron, számkivetett Robinsonként, ahogy előbb dühösen kirúgja a barlangból egyetlen társát, Wilsont, a strandröplabdát, majd kétségbeesetten keresni kezdi a sötétben. S reklám!

Azért 2013-ban ilyentájt mit nem adtam volna egy ilyen kultúrsokkért... De csak négynapos áramszünetet kaptam, tíz fokosra lehűlt lakással, influenzásan, két számítógépfüggő gyerekkel, akik kínjukban ráfanyalodtak az olvasásra. Míg le nem merült a telefonunk, mi is gyakran elolvastuk a Belügyminisztérium esemesét: „Segítünk! Ne hagyja el a gépjárművét! Ha elfogy az üzemanyaga, üljön át másik gépjárműbe!” Úgy sajnálom, hogy valamelyik telefoncsere során eltűnt ez a kordokumentum, ez az egész életre, sőt azon túl is érvényes jótanács. Hiszen a vég közeledtekor is hasznos lehet az üzenet: „Segítünk! Ne hagyja el porhüvelyét! Ha leáll a pulzusa, üljön át egy másik testbe!”

De ez már egy másik dimenzió.

„Mondd, te kit választanál?” **

„Tüzoltó leszel s katona!/ Vadakat terelő juhász!” ***Helikopterpilóta, gázszerelő, poloska, lárva, zöld fű közt árva, kék ibolyácska...

Én – ha tényleg lehet majd választani  –  azt hiszem, sós karamella leszek...

[Örömnapló: 76.nap]

* Talpunk alatt fütyül a szél - Szomjas György filmje

** István, a király - rockopera

*** József Attila: Altató

A Madártani Egyesület szerint „ha csak teheti”, a balkáni gerle egy életre választ társat. Nálunk vis maior helyzet állt elő, amikor egy nap arra jöttünk haza, hogy egyik gerlénk macskaeledel lett. Néhány napig hiányzott a hangicsálós repertoárból a burukkolás, ám a tavasz nagy úr, nemcsak vizet áraszt, de hatására minden madár társat választ, no meg vi-rááá-gommm, vi-hi-rááá-gooom...Hamarosan itt az idei első tojásrakás ideje, nem sokat habozhatott a bús özvegy, bele kellett húznia az új pár megtalálásába. Ahogy elnéztem délelőtt, sikerült is neki!

Miből gondolom, hogy ugyanarról a madárról lehet szó? Valóban nem könnyű eldönteni, hiszen a gerlék már tojás korukban is roppant hasonlóak, s felnőve sem sok különbség van közöttük. Ráadásul a divatot sem tolják túl, elvannak télbe-nyárba’ egy gatyába’, vagyis galambszürke, uniszex kezeslábasban, diszkrét kis sötét gallérral, piros zoknival és cipedlivel. Ami eldöntötte a kérdést, az az, hogy nagyjából minden madárnak megvannak a megszokott útvonalai, kedvenc területei itt a kertben, s ez a madárpár ugyanazt a nászutas körutat tette meg, mint eddig minden évben. Kezdték hajnalban a villanyoszlop tetején, aztán átrepültek a régi hintaállványra, onnan az eperfára. Akkor már nagyon izzott körülöttük a levegő. Még megnéztem a toporgást és a faroktollak széttárását, meg ahogy csókot vált az ifjú gerlepár, a puszilkózás után viszont nem kukkoltam tovább őket.

Mennyivel egyszerűbb az életük, nem? Nem vágyakoznak új kaláris után, beérik a másikkal már bevált nászutas fészekkel, nem zavarja őket, hogy azt sem tudjuk, melyikük a lány és melyik a fiú, nem olvasnak híreket, így aztán nem foglalkoztatja őket az a kérdés, hogy van-e élet az agyhalál után. Mégsem szeretnék galamb lenni. Én büszke vagyok arra, hogy nő vagyok, anya, feleség, tanár, író. És magyar leszek haló poromban is, aki egy életre választott társat, s nem akar másik hazát. Egyszerű ez, mint a gerleélet. Míg nem jön a macska...

[Örömnapló: 75. nap]

Rövid leszek, mert kezdődik a családi mozizás.

Ma van Kereszt 93. születésnapja, ennek örömére végre sikerült a nagycsalád felével találkoznunk. Remete életemben üdítő változatosságot jelentett az aprónép, de el is fáradtam rendesen. Pillanatok alatt elfogyott a palacsintás-pudingos torta, amit tegnap családi összefogással több óra alatt hoztunk össze. Igen, olyan finom volt, mint amilyennek a kép alapján gondolja az ember.

Vettem egy mély levegőt, és délben a volán mögé ültem. Nagyjából öt kilométer után már nagyon fájt a térdem, de legalább tudom, hogy ha minden kötél szakad, képes leszek újra vezetni.

Remélem, a ma éjjeli nyugodalom hamarabb kezdődik, mint a tegnapi, ami gyakorlatilag kimaradt, mert reggel negyed 5-kor tudtam elaludni, annyira nem bírta a lábam a frontok jövését-menését. De most itthon van mindkét gyermekem, boldogság van. Meg a Klónok támadása. Az Erő velünk van.

[Örömnapló: 74. nap]

Ha valakit érdekel, itt a recept.

Nem szeretek idegen tollakkal ékeskedni, nem is vagyok rászorulva, de Pedro Almodóvar  filmjének címe annyira idevág, hogy nem tudtam kihagyni. A másik alternatíva a Nő háromszor lett volna...

Miről is van szó? Az emberek gyakran esnek abba a hibába, hogy emberi tulajdonságokat, viselkedésformákat keresnek különböző állatokban. Na jó, de kihez máshoz tudnánk hasonlítani őket, nem? Vannak ők, vagyunk mi, s vannak még a növények. Majd ha kapcsolatba lépünk a földönkívüliekkel, akkor lesz egy újabb alternatíva, addig marad az állatok összeemberezése.

Itt van például a feketerigó asszonyság. Napok óta hallom a hangját, de csak ma reggel sikerült először megpillantanom. Barna kiskosztümöt viselt, s zaklatottan rohangált a tuja és a fenyőfa között. Mint aki az avarba ejtette a kocsikulcsot, úgy rugdalt szét minden útjába eső korhadékot, fűcsomót. Vagy letépte és messzire hajította a karikagyűrűjét, de rögtön meg is bánta, s egyre kétségbeesettebben keresi? Bármi legyen is az, megtalálta-e vagy sem, nem tudom, de hamarosan a tűztövis felől jött a hangja. Annyira veszekedett valakivel, hogy azt sem vette észre, hogy kihúzom a függönyt, és lefotózom. Talán az volt a baja, hogy túl sokáig halogatták a bogyóevést, s ebben a melegben két nap alatt megfeketedett a termés. Nem értek rigóul, a párja meg feltűnően süketet játszott... Ismerős helyzet...

Olyan idegesek mostanában ezek a madarak. Egy cinege is kijött a béketűrésből. Úgy kezdődött, hogy ketten kapaszkodtak a madáretetőbe két oldalról, ami nem jellemző, mert mindig egymást váltják a terített asztalnál. De most egyik sem akart engedni. A bal oldali igazi fúriaként kitátotta a csőrét, s valami csúnyát kiabált a másiknak. Mint amikor a kisgyerekkel sárkányosat játszunk, és azt imitáljuk, hogy most láng jön ki a torkunkból, s kiadunk hozzá egy ilyen fura torokhangot. Talán még a szeme is kidülledt a cinkecsajnak, cingár társának meg úgy váltak le a körmei a házikó széléről, mint amikor az ember már nem bír kapaszkodni a szakadék szélébe – csak ő el tudott repülni. A győztes dühösen kidobott pár szem kölest a földre, aztán elrepült egy kövér napraforgómaggal.

Egy harmadik nőt is láttam ma. Neki nem tollai vannak, hanem vastag bundája és két bocsa. A Nyíregyházi Állatparkban laknak. A srácok első úszóleckéiket vették a sekély vízben, s az anyjuk úgy viselkedett mint bármelyikünk a strandon, a gyermekmedence mellett. Úgy nézett ki, mint egy Baywatch-sztár így évtizedekkel a sorozat fénykora után: kicsit ráncos volt, kicsit totyakos, a hajaismilyen, vagyis a szőre kissé barnább, mint amilyet egy jegesmedvétől várna az ember. Szegény egyedülálló anya, akinek tükörbe nézni sincs ideje, mert az ikrek meglehetősen virgoncak, és nincs még semmi veszélyérzetük. Egyiket ki is mentette a grabancánál fogva, és lábbal tartotta vissza az újabb csobbanástól. Milyen emberi ez is, ugye? És míg szívünk megmelegszik a kamerafelvétel láttán, nem is gondolunk arra, hogy ha mancstávolságon belülre kerülnénk, a mama felszolgálna minket vacsorára, gondosan három részre porciózva. Vagy ha a kicsik még medvetejen élnek, akkor némi átalakító művelet után lenne belőlünk bocseledel. Mondjuk, az én jobb lábamért nem lenne kár, már úgyis a kutyáké.

Én ezért állok az idegösszeomlás szélén. De még a peremen innen...

[Örömnapló: 73. nap]

 A képre kattintva meg lehet nézni a medvés videót. 
maci-Híradó különkiadás 

Szolid, békés ember vagyok. Bolyhos nyuszitappancs. Pamutcica. Sánta kutya. Néha a konyhapulton felbontva ottfeledett, kétnapos löncshúskonzerv. De nem volt ez mindig így. Egyik legvadabb vágyam – még az ősidőkben – az volt, hogy viharvadászként járhassam a világot, tornyosuló felhőket üldözzek, lefotózzam a legvadabb villámokat, a legfélelmetesebb tornádókat. Aztán 2009. június 7-én átéltem egy jégvihart, ahol a teniszlabdányi jéggolyók összetörték a háztetőt, a lábamat és a lelkemet – ezáltal kissé alábbhagyott a viharok iránt érzett lelkesedésem. Kellett pár év, hogy ne essek pánikba, ha kicsit sötétebb lett az ég.

Az idő sok sebet begyógyít. Mindet nem. De a felhők táncát újra szívesen nézem. A bodor bárányfelhőket, a foszlányokkal cirmolt, a kendermagos tyúk szárnyának mintájára emlékeztető apró foltos, a havat-jeget cipelő döglöttegér szürke és a biztonságos távolban száguldó komor, éjfekete felhőket egyaránt. A felhők akkor a legszebbek, amikor éppen fejlődnek, alakulnak. Ahogy néhány kilométerre tőled megszabadulnak a terhüktől, s látod az esőt jelző függőleges fénypászmákat. Amikor elképzeled azt a hatalmas erőt, ami tömöríti, majd szétzilálja, veszett tempóban űzi, hajtja, kergeti őket. Addig szépek, amíg nem olvadnak össze egy alaktalan, fantáziátlan szürke plafonná. Onnantól más szépségek kezdődnek, de azokról majd máskor mesélek.

Szerencse, hogy szeretem a felhőket, mert a balesetem utáni pár napban az volt az egyetlen szórakozásom, hogy azokat néztem. A szobatársam teljesen ignorált engem, amit nem is bántam. Egy pózban feküdtem napokig, a telefont sem bírtam megtartani. A 38 fokos hőségben elolvadt az agyam. Nem gondolkodtam. Csak lélegeztem és bámultam az eget. Ha behúzták a függönyt, akkor a velem szemben lévő falat. Nem tudom, hogy csináltam végig. Talán úgy, hogy nem volt más választásom. Csak egyszer zökkentem ki ebből a katatón állapotból, amikor egyik éjszaka kitört a vihar, és a nyitott ablakot nem tudtam bezárni. A csengő valahol a hátam mögött lógott, szintén elérhetetlen távolságban. A nővérpulttól is olyan messze volt a kórterem, hogy a mennydörgésben a kiáltásomat sem hallották volna. Akkor már szobatársam sem volt. Nyomorultul éreztem magam, egy törölközőt borítottam a fejemre, hogy ne fázzon annyira. A függöny a testem fölött lebegett, mint egy megvadult vitorla. Gyűlöltem ezt az egészet, amibe belesodródtam. Még most is gyűlölöm...

Másnap is felhőmozi volt a program, s akkor jutott eszembe, hogy bár viharvadász már soha nem leszek, de valami rendkívüli dolog történik éppen, hiszen ezeket a felhőket ebből a szögből egyes-egyedül én láthatom a világon. Ez itt mind-mind csak az enyém. Innentől tulajdonosi büszkeséggel néztem a szaporodó, terebélyesedő, folyton mozgásban lévő nyájamat.

Ma mindenféle felhőkkel találkoztam. Lehetetlen lett volna mindet megörökíteni, így csak egyetlen pillanatfelvételt készítettem az autóból. Magyar táj eső után, újabb eső előtt. Kicsit sáros, kicsit kátyús az út, de azok a felhők a mező felett a megtisztulás ígéretét hordozzák magukban.

Ma már sötét van, de aki kéri, annak holnap küldök egy göndör szőrű felhőbárányt. Nevelhet belőle kost, farkast, sárkányt. Tornyos palotát. Hullámzó tengert. De szét is fújhatja. Csak egy jó nagyot kell hozzá sóhajtania. Az minden évszakban egészséges, de tavasszal különösen jót tesz testnek és léleknek.

[Örömnapló: 72. nap]

Kislány koromban az iskolai ballagások előtt csapatostól kimentünk a határba, ahol hatalmas területeken virágzott a kamilla. Bőven szedtünk belőle, de nem azért, hogy teát főzzünk a ballagóknak, hanem azzal dekoráltuk a felső tagozatnak otthont adó kastély lépcsősorát, meg a feljárót a nagykaputól az épületig. Pipacsot nem volt értelme szedni, mert a kövesútig sem jutottunk el vele, máris ledobálta piros sziromlepleit. De akadt bőven mindenféle névtelen mezei virág, amiből téphettünk. Aztán a korszerű növényvédőszereknek hála eltűnt a sokszínű, tarka rét. Felnőttként egyszer láttam a gyerekkorihoz hasonlót, Gacsály környékén.

Azért időnként az utak mentén most is bukkanhatunk csodákra. Már a nevük is gyönyörű: ékes vasvirág, sárga ligetszépe, mezei katáng... De egy aprócska napraforgó láttán is fel tud csillanni a szemem – olyan tökéletes, nem?

Ha szerencsések vagyunk, a szél nem csupán eldobott csokipapírokat sodor be a portára, hanem a határban látott virágok magját is. Így népesítette be az udvart majd húsz éve a ligetszépe. Az első évben rengeteg volt belőle, s lágy volt a szára. Később mutálódni kezdett, másfél méteresre megnőtt, s a szára elfásodott. A ligetszépe egész nyáron át kitart, mint a kokárdavirág. Tele velük a kert. Ha nagyon sűrűn bújnak elő, aprók a virágaik, ha van helyük, a kokárdák tenyérnyire megnőnek. Egyik bokor piros-sárga virágot hoz, a másik mélybordót, a harmadikon szinte csak a közepe piros minden virágnak, a szirom többi része élénk sárga. Szeretem a sárga virágokat. Nekem a sárga nem az irigységet jelenti, hanem a napot.

Idejét sem tudom már, mikor jelent meg az udvar közepén az eperfa. Egy madár pottyanthatta el a magot. Illetve magokat. Mert nem egy vékony törzs bújt ki, hanem több is. Összefonódtak, vagy valamelyik gyerek tekert egyet rajtuk, de érdekesen festett, s olyan üde színfolt volt a gyorsan növő, akkor még bokornak hitt növény, hogy nem volt szívünk elpusztítani. Azóta terebélyes fává nőtték ki magukat, tekintélyes lombkoronával rendelkeznek, s minden évben harcot vívok miattuk. Először Misivel, hogy ne akarja lemetszeni a földig hajló ágakat, akkor sem, ha így nehéz a füvet nyírni alatta, mert a magasan lévőkről nem tudom leszedni a termést. A másik harcot a természettel kell megvívnom, mert a zöld poloskától a rózsabogárig mindenkinek az epremre fáj a foga – illetve a szívókája. A madarakkal nincs bajom, azok a fa tetejéről szedegetik a termést, boldogságom állandó forrásául szolgálva.

Hogy madár hozta vagy a szél sodorta, nem tudom, de két éve a tuja alatt nőtt egy pár bokor hófehér ibolya. Ma reggel egy kis bátortalan virág köszöntött, délutánra társai is akadtak. De a kék fadongót nem az ibolya érdekelte, hanem én. Még szerencse, hogy tudom: teljesen ártalmatlan. Így élveztem, hogy az a két centis nagy tohonyabella a fejem körül kering. Ő is felébredt hát, Isten hozta.

Már nem kell sokat várni, s kibújnak a pitypangok is. Azokban az a nagyszerű, hogy minden napszakban másképp szépek. S ki tudja, milyen örömöket tartogat még nekem a tavasz...

[Örömnapló: 71. nap]

Fiatal korában az ember lánya úgy mos ablakot, hogy leszedi és a gépbe gyömöszöli az összes függönyt. Szobáról szobára járva lemossa az ablakkereteket, aztán friss vízzel nekiáll az üvegfelületeknek. Nézi jobbról, nézi balról, kívülről, belülről, napvilágnál és villanyfényben egyaránt. Ha kell, átsuvickolja a foltos részeket. Ha ez nem bizonyul elegendőnek, akkor újra lemossa a teljes ablakot. Tökéletességre törekszik, kevesebbel nem éri be. A habkönnyűre tisztult, illatos függönyöket pompás redőkbe szedve a helyükre csipeszeli. Úgy ugrál mindeközben le s föl, a hokedliről az asztalra, a fotel karfájáról a kanapé támlájára, hogy bármely dzsungellakó megirigyelné. A munka végeztével iszik egy finom kávét, majd nekiáll a porszívózásnak, felmosásnak, ebédfőzésnek. Este jóleső fáradtsággal bújik ágyba.

Az érettebb nő már tudja, hogy a munka örömét  érdemes másokkal is megosztani, ezért a függönyök leszedését a férfiakra bízza. Szerencsés esetben vannak nyurga kamasz fiai, akik létra, sámli, hokedli nélkül is elérik a karnist. Ha a portól heves tüsszögésbe kezd a gyermek, vagy netán szétmorzsol egy-két csipeszt, akkor is igyekszik megtartóztatni magát az oly meggondolatlan kijelentésektől, miszerint ezt sem lehet rád bízni, kisfiam, mert onnantól kezdve az idők végezetéig nem lehet majd bevonni a férfipalántát ebbe a remek mókába. Kivételes esetben, ha mondjuk a fejére rántja a teljes miskulanciát sötétítőstől, csipeszestől, vakolatostól, hátat fordítva a delikvensnek megengedhetünk magunknak némi néma, lemondó sóhajt.

Az idő múlásával néha kényszerhelyzetek alakulnak ki, amelyek trükközésre kényszerítenek: csak a függönyt varázsoljuk tisztává – ismét férfisegédlettel. (Nem szabad megfeledkezni a dicséretekről! Például: „De jó, hogy ilyen magas vagy!” , esetleg: „Nekem ez már nem menne!”) Vagy csak az üveget fújjuk be ablaktisztítóval. Csak a kirakatot – az utcára néző ablakokat – mossuk meg. A trükkök szabadon variálhatók.

Sajnos én már eléggé trükközős korban vagyok, ráadásul segítségem sincs napközben – a gyógyulóban lévő lábamról és a vállamról nem is beszélve -, amire az ablakaink egyáltalán nincsenek tekintettel. A nap is direkt olyan szögben süt be reggelente, hogy már nem látom a madáretetőben bóklászó cinegéket, csak a poros üveget. Az első trükk, a függönymosás ezen nem segített. A step padnál magasabbra csak a szemem merem vetni, az a 17 centi földtől mért távolság meg nem váltja meg a világot. Ekkor jutott eszembe, hogy vettünk régen egy állítható nyelű szerkezetet, aminek a fejrésze egyik oldalon szivacsos, a másikon meg gumis, csak nem volt jó semmire, mert kézzel kellett kinyomkodni belőle a felesleges vizet, de így is rengeteget pocsolt. Felszerelkeztem törölközőkkel, törlőruhákkal, papírtörlővel, és harminc perc per ablak sebességgel megtisztítottam az ablakainkat. Mivel nem vállaltam a padra állást, a nyél meg folyton összecsúszott, az új trükk lényege az lett, hogy addig fényes minden ablak, ameddig elértem. Ilyen sem volt még. Amíg össze nem simul a kétfajta felület, kicsit lejjebb engedem a redőnyöket. Tadaaam!

Azon túl, hogy tiszták – és többnyire fényesek – lettek az ablakok, letudtam a napi tornát is. Volt itt minden: egyensúlygyakorlat, bicepszerősítés, súlyemelés, combfeszítés. Ebédre sem volt gondom, mert annyira elfáradtam, hogy csak egy kávét bírtam inni – megvolt tehát a fogyókúra is. Bónuszként új ritmusokkal ismerkedtem meg: soha nem tapasztalt módon lüktetve fáj, fájva lüktet az összes csont a lábamban, de még a vállamban is, pedig az már régen rakoncátlankodott. A hideglelés már csak hab a tortán.

De az ablak szép lett. Kerek egy órán keresztül, amikor is esni kezdett az eső... Odafönt valaki nem szeret engem. Legközelebb új trükkre lesz szükség: csak a kinti oldalt fogom megmosni.

[Örömnapló: 70. nap]

Mivel fejmagasságban oly tiszta lett az ablak, mintha nem is lenne, nem volt értelme lefotózni. Mutatom helyette az egyetlen virágzó növényem.  

Egészen másról akartam ma írni: szerettem volna eldicsekedni – tavaly ezt még flexelésnek hívták, de elképzelhető, hogy idén már kínosnak számít a kifejezés –, hogy gyalog mentem fel az orvoshoz, s természetesen gyalog jöttem haza is. Négyszáz-négyszáz méter. Ennyit egyszerre még nem sétáltam. De jött, látott és győzött egy csapat bagoly...

A sukorói Vadmadárkórház tette fel a videót, ami teljesen elbűvölt. Van rajta egy sztárjelölt madár, akinek ez van az arcára írva: „Csinálom, csinálom, de már kezdek zsibbadni. Meddig kell még madárijesztőt játszanom, Tamás bácsi?”

Mellette a másik teljesen meg van szeppenve: „Ugye ez most nem komoly? Vagy tőlem is ezt várják el? Én igazán jó tanuló vagyok, de mindennek van határa.”

A sarokban álló figura nem pislog, rezzenéstelen tekintettel szuggerál: „Nem én vagyok a te madarad, ma nem engem akarsz feleltetni.”

Az a két jómadzag ott elöl meg struccpolitikát folytat: köszönik szépen, ők itt sincsenek, s ha ők nem látnak engem, én sem láthatom őket.

Na most vagy ennyire szeretem az erdei fülesbaglyokat, vagy már megint sulielvonási tüneteim vannak. Vagy mindkettő.

[Örömnapló: 69. nap]

Ma nekem való idő volt megint: lágy tavasz. Igaz, mínusszal indult hajnalban, de az ebédet már sarkig tárt ajtónál lehetett főzni, ami nem hátrány, ha fasírt sül. Amúgy is mániákus ajtó- és ablaknyitogató vagyok. Szeretem, ahogy behallatszik a madárdal. Szegény pár nélkül maradt gerle nem burukkolt ma sem, de a cinegék új nótát kezdtek, füttyögőset. Nagy hang szorult ezekbe a másfél-két dekás kis jószágokba! Nem hittem a szememnek, amikor a rigót kerestem a tuja ágbogai között, de a trilla a széncinegéből jött. Sőt, a barátcinegék is felhagytak a némasággal. A verebek ma szokatlanul visszafogottak voltak, csak billegtek az ághegyen, de nem repültek az etetőre és az ablakpárkányra sem. A szövegládát bekapcsolták, de nem értek a nyelvükön. Biztosan megsértődtek. De aki haragszik, majd megbékül.

A macskák kezdenek elszemtelenedni. A fekete délelőtt az eperfa előtt napozott, egy tarka meg rúdtáncolt a szömörcén: befeküdt egy ágvillába, s nyújtózott, tekergette magát. A fekete nem akarta venni a lapot, erre szemérmetlenül odasétált hozzá, és felkínálkozott neki. Innen nem néztem tovább. Sajnos a kandúr kezd jelölgetni az udvaron, most még csak a fenyő alsó ágait meg a hintaállványt látta el a „névjegyével”, de nem lenne jó, ha a házfalat és az autót is birtokba venné. Eddig a legdurvább az volt, amikor tavalyelőtt nyáron berohant egy teljesen ismeretlen macska a nappaliba és odaspriccentett a fotel oldalára, aztán kirohant. Szerintem a többiek felheccelték a leghülyébbet, az meg bevállalta a teljesen esélytelen akciót. Biztosan nagyon durván kinevették utána, mert azóta sem láttam.

Állítólag nemszeretem idő jön. De nagyon kell az eső, idejét sem tudom, mikor volt utoljára csapadék. S az sem lehet utolsó, ha az ember az eső ritmusára tornázik. Ha úgy lesz, majd azt is elmesélem.

[Örömnapló: 68. nap]

Járkálok a szobában és szimatolok. Van itt valami szokatlan illat. Nem jó szó a szokatlan, tudom, hogy éreztem már, de hirtelen nem tudom mihez kötni. Pedig olyan ismerős... Semmi új nem került be a szobába. Nem használtunk parfümöt. Mi lehet? Megakad a tekintetem Misi vállfára akasztott ingein. Az ingek! A megszokott mosószert és öblítőt használtam, de az ingeket odakint teregettem ki. Ez itt a fehérnél is fehérebb és napillata van! Megoldódott a rejtély: a tavasz belekapaszkodott a ruhákba, s becsempészte magát a nagyszobába

Annyi jele volt már, de nem mertem elhinni: a kurrogó macskák, a reggeli verébricsaj, az optimista lepkenárciszok, az orgona duzzadó rügyei, ma délután egy ingatag röptű tarka lepke, a házfalon napozó bodobácsok, a bárányfelhőkkel cirmolt vízfesték kék égbolt, az egyre későbbre tolódó naplemente, a nap cirógató sugarai és ereje, a hátamon felmelegedő széldzseki, s itt, bent a szívemben ez a kis halk, suttogó, bátortalan hang, hogy mégiscsak jó élni... Most már minden jobb lesz, mert itt a tavasz.

[Örömnapló: 67. nap]

Monika Warakomska festményét itt találtam. Tele van tavaszi fénnyel.