Életem mostanság oly kiszámítható, mint a háromszög kerülete, ha ismerjük mindhárom oldalának hosszát. Azért vannak néha kis meglepetésbonbonok. Nem mindegyik finom...
Reggel táppénzes ellenőrzésre kellett mennem. Tudtam, mivel gyalog megyek, nagyon el fogok fáradni. S mivel bot nélkül most először indultam ekkora útra, elkészültem a nagyon-nagy fáradtságra is. De ekkorára nem számítottam: mióta hazaértem, üvegcserepeken járó kis Hableány vagyok, aki ráadásul csípőficamos is. Mindkét lábára.
Az eltelt évtizedek alatt megtapasztaltam már, mit tesznek a hormonok tavasztájt a férfiakkal, s mivel tegnap Misi befestette a hajamat, sejtettem, hogy a friss szélben lobogó vörös hajkoronát sokan megbámulják majd. Arra is felkészültem, hogy a hátam mögül érkező autósokat mennyire meg fogja lepni, hogy ami hátulról líceum, az elölről sajna már múzeum... De azért erre a sértésre nem voltam felkészülve, hogy hallom ám a diszkrét lassítást, direkt nem nézek az autóra, mégis hatalmas gázfröccsel fogja menekülőre a dolgot. Ez azért fájt, na. Jó, hát nem a Szépművészeti, de minimum az Iparművészeti – régi, ám hasznos vagyok. Eh, ezek a mai fiatalok nem értenek a múlt évezredből származó kincsekhez. De nem hagyom magam végképp elkeseríteni: addig nincs baj, amíg nem a régészeti leletek közé tartozom.
A harmadik meglepetés az volt ma, hogy útközben mellém szegődött a Pom Pom mesékből ismert Radírpók. S ahogy mentem, mendegéltem, valahányszor találkoztam egy gyalogossal vagy kerékpárossal, s köszöntünk egymásnak, abban a pillanatban Radírpók orvul kitörölt egy darabot az úttestből, járdából, de még a keményre taposott útpadkából is. Ilyenkor majdnem hasra estem, s újra meg kellett keresnem a lépéseim korábbi ritmusát. Ez azért szörnyű, mert eddigi életemben mindig azzal jellemeztem a totálisan ostoba embereket, hogy nem képesek egyszerre járni és beszélni, s most tessék! Szörnyen bután éreztem magam: megyek egy hullámzó, teveszerű járással, méltóságteljesnek szánt, de kényszerű lassúsággal, időnként olyan mozdulatokat teszek, mint aki szabadrúgásnál a labda mellé rúg... Egy dolog vigasztalt: a hajam. Szinte hallottam a párbeszédet az Indul a bakterházból: „Őrmester úr, lobog a tollam? Lobog fiam, lobog...”
[Örömnapló: 92. nap]
Többször írtam már arról, hogy szeretem a repülő szerkezeteket, meg persze a madarakat, rovarokat, pillangókat. Ha létezne szárnyas ló – nem akarom leírni politikailag besározódott nevét –, azt is szeretném.
Selejteztem ma az egyik tárhelyemen. Dokumentumokat egyesítettem, a fölösleges dolgokat töröltem. Átszerveztem a mappákat. Ami hiányzott, feltöltöttem a gépemről. Rendszeresen végzem ezt az unalmas, ám feltétlenül szükséges tevékenységet, mégis újra meg újra ott tornyosul előttem a kásahegy, amin át kell rágnom magam. Ha nem csak így virtuálisan létezne mindez, már rég úgy nézne ki a lakás, mintha afféle gyűjtögető lennék, aki plafonig érő oszlopokba rendezi a papírjait, s az így kialakult labirintusban oldalazva közlekedik. Hiába a folytonos felülvizsgálat, fél év alatt újra képes vagyok elhasználni a rendelkezésre álló keretet. Pedig több email-címem is van, s tematikusan töltöm fel az anyagaimat: egyik Drive-ban csak az óravázlatok, könyvek, dolgozatok, érettségi feladatok vannak, a másikon a portfóliók, régi főiskolai és egyetemi szakdolgozatok, beadandók, a harmadikon a tárcáim, a negyediken mások írásai és így tovább. A családi fotók miatt már kénytelen voltam nagyobb tárhelyet vásárolni.
Nem jött még el a gépek lázadása, de megpróbál a fejemre nőni pár dolog.
Mostanában sokat sírok. Okkal és látszólag ok nélkül is. Reggel bezárom a kaput a gyerek után, becsukom magamra az ajtót, és sírok egy kicsit. Tornázom, utána sírdogálok. Néha közben is. Mosogatok, öt perc után már sírva, pedig nem hagyok kazallal összegyűlni. Sírok a magam fájdalma miatt, és megkönnyezem a másokét is. A szerencsétlen Tamara nevű nő állatait, akiket a járvány miatt szó szerint kivégzett egy vadász. A kerékpárversenyző csaj miatt, aki megszökött, sokáig vezetett, de az utolsó 100 méteren öten előzték meg egyszerre. Zokogtam. Pedig sem a nevét, sem a nemzetiségét nem tudom. Csak most valahogy minden fáj. A hideg, a meleg, a mozgás, a pihenés, a csend.
Ha létezik eseménytelen nap, akkor ez az volt: torna, főzés, délután filmszakadás. Pedig még nincs is hétvége, általában csak akkor alszom ebéd után. De ez az eseménytelenség legalább az én döntésem volt, nem úgy, mint anno a kórházban. Főleg abban a pár napban, amikor már szobatársam sem volt. A pokoli hőséget úgy próbálták enyhíteni, hogy behúzták a függönyt. Az ablakot zárva kellett tartani, mert egyébként sarkig kinyílt volna, és a huzat olyan volt, mint egy gőzborotva. Felülni önállóan még nem tudtam, annyi erőm sem volt, hogy a telefont megtartsam. Óráig feküdtem a csöndben, egy lefüggönyözött helyiségben. Egyetlen társam egy Thomas-hasonmás volt, ami azért vicces, mert én soha egyetlen részt sem láttam a népszerű gőzmozdonyos rajzfilmsorozatból. (Megsúgom: a Jégvarázst sem...) Fogalmam sincs, mi célt szolgált a furcsa kinézetű konnektor, jobb nem is tudni az ilyesmit. Thomas csodálkozó vagy inkább döbbenten kétségbeesett arcot vágott. Mintha magamat láttam volna. Meg is rótt az egyik vizitkor egy doktornő, hogy miért nem mosolygok, csak fekszem itt kétségbeesett arccal. Ez baromi sokat lendített az állapotomon...
Ha valaki tériszonyos, igyekszik elkerülni a létrákat, magasleseket, az üveghidat még fotón sem nézi meg. Ha pókfóbiás, nem fog madárpókot kérni karácsonyra. Aki viszolyog a kígyóktól, a levedlett kígyóbőrt is csak bottal piszkálja arrébb.
Ma úgy döntöttem, hogy tavasz van. Nem érdekel a reggeli köd, a fancsali nap, a homlokot ráncoló felhők. Az eső sem érdekel. Tavasz van, punktum. Márpedig ha vége a télnek, akkor ki kell hozni a napozóágyat a garázsból. Nem mintha olyan megszállott napimádó lennék, hogy már a legelső sugaraktól várnám a barnaságot. Az egészségmánia sem vezérel, nem a D-vitamin miatt vágyom a napfényre. Nem, nem! A napozóágy az én titkos bázisom, ahonnan eddig fel-felugrálva, tavaly nyár óta csak a nyakamat forgatva a repülőgépeket figyelem. Távcsővel. Közben a laptopon megnyitom a radart, s örvendezek minden szép gépnek.
A macska a tuja alatt szaglászott. Enyhén előre tolta az orrát, a testét megnyújtotta, aztán begömbölyítette a hátát. Cicahátat csinált. Eszegetett valamit, pedig oda még soha nem került ételmaradék. Amikor észrevettem, a szívem akkorát dobbant, azt hittem, megfulladok a lökéshullámtól. Halkan szóltam a gyereknek, aztán berohantam a szobába a telefonomért. Lábujjhegyen újra végigosontam a folyosón, le a lépcsőn, ki az udvarra. Addigra már a kút mellett állt, mellette egy hatalmas, cirmos jószág, ami rátekeredett, mint egy sál, alig látszott ki alóla fekete-fehér teste. Fotózni kezdtem, egyik képet lőttem a másik után. Halkan kattant a telefonom mindegyik után. A macskák rajtakapottan néztek rám, s ahogy próbáltam körbejárni őket, a cirmos folyton úgy fordult, hogy takarja a lényeget. Át akartam kapcsolni videóra, de nem mertem levenni róluk a szememet. Csak azt hajtogattam egyre boldogabban: Boci, Bocika, kiscicám! És már sírtam is örömömben.
Reggel rigódalra ébredtünk ugyan, de hamar befagyott a se... torkuk. Lehűlt az idő. Az ég piszkoskék színű lett, s csak akkor változott elefántszürkévé, amikor el-eleredt az eső. Kicsit kopogott a párkányon, de inkább szitálás volt, mint tisztességes csapadék.
A fekete rigó nekem évekig városi madárnak számított. Ott szedegetett a parkokban, a bokron tövén; nagy ámulatomra egészen közel engedett magához, de ha még jobban lopni akartam a távolságot, akkor lépteit szaporázva beiszkolt a sűrűbe. Hiába laktunk 15 évig nagyon közel az erdőhöz, több őz fordult meg a kert végében, mint rigó. 
Az ember általában szeret jó háziasszonyként gondolni magára – én is így vagyok ezzel. Ám ha ez valóban igaz, akkor nekem a főzés szagával jól kellene laknom. Ez sajnos illúzió.
Egyszer láttam egy rajzot. Két kertet ábrázolt. Az egyikben tengernyi virág között kétségbeesett arccal ült egy nő, a szomszédban egy szálnak ujjongva örült a másik. Nem hiszem, hogy sokkot kapnék, ha hirtelen megtelne a kertem virágokkal, de az tény, hogy azt a pár szálat, ami már kibújt, örömmel nézegetem.
Most, hogy már oly régen kripli vagyok, s ebbéli állapotomban kicsit túltoltam a netezést, néha azt érzem, hogy ilyen Facebook-bölcsességek kezdenek kiszaladni a kezem alól. Ütök is rá hirtelen, de minden hiába. Úgy vagyok, mint a három selyp lány a mesében, akiknek nem lenne szabad megszólalniuk, nehogy elriasszák a kérőt, aztán mégis elszólják magukat: „Put a té... Ne fólj te, nem fabad befélni! De drága a té, péndér addák!” Vigyázok, vigyázok, de csak kiszalad belőlem az okosság.
Biztosan más is szórakozott már azzal, hogy arcokat, alakokat próbált belelátni a fürdőszoba csempéjének, járólapjának mintázatába. Az ember néha annyira élesen látja a tömpe orrú, görbe hátú fickót a hosszú szárú csibukkal a szájában, hogy körbe tudná rajzolni. Aztán pillanatra elkapja a tekintetét, és soha többé nem kerül elő a figura.
Az egész napos csend után hazaért a család, életem párja bekapcsolta a tévét, s belekezdett a szokásos esti szörfözésbe. Eddig láttam egy kis műlesiklást irigylésre méltó combizmú versenyzőkkel, a Downton Abbey sorozatból felvillantott részletből kiderült, hogy egy inas nem lehet magasabb 180 centiméternél, egy női hang elárulta, hogy a kanadaiak kedvenc jégkrémje epres sajttorta ízű, valamint hogy a sós karamella titka a tengeri sóban van, amitől szokatlanul édes lesz a cukorka. Mindehhez öt perc sem kellett, mivel mereven elzárkóztam attól, hogy megtudjam, miért volt akkora ováció a snooker-meccs közben.
A Madártani Egyesület szerint „ha csak teheti”, a balkáni gerle egy életre választ társat. Nálunk vis maior helyzet állt elő, amikor egy nap arra jöttünk haza, hogy egyik gerlénk macskaeledel lett. Néhány napig hiányzott a hangicsálós repertoárból a burukkolás, ám a tavasz nagy úr, nemcsak vizet áraszt, de hatására minden madár társat választ, no meg vi-rááá-gommm, vi-hi-rááá-gooom...Hamarosan itt az idei első tojásrakás ideje, nem sokat habozhatott a bús özvegy, bele kellett húznia az új pár megtalálásába. Ahogy elnéztem délelőtt, sikerült is neki!
Rövid leszek, mert kezdődik a családi mozizás.
Nem szeretek idegen tollakkal ékeskedni, nem is vagyok rászorulva, de Pedro Almodóvar filmjének címe annyira idevág, hogy nem tudtam kihagyni. A másik alternatíva a Nő háromszor lett volna...
Szolid, békés ember vagyok. Bolyhos nyuszitappancs. Pamutcica. Sánta kutya. Néha a konyhapulton felbontva ottfeledett, kétnapos löncshúskonzerv. De nem volt ez mindig így. Egyik legvadabb vágyam – még az ősidőkben – az volt, hogy viharvadászként járhassam a világot, tornyosuló felhőket üldözzek, lefotózzam a legvadabb villámokat, a legfélelmetesebb tornádókat. Aztán 2009. június 7-én átéltem egy jégvihart, ahol a teniszlabdányi jéggolyók összetörték a háztetőt, a lábamat és a lelkemet – ezáltal kissé alábbhagyott a viharok iránt érzett lelkesedésem. Kellett pár év, hogy ne essek pánikba, ha kicsit sötétebb lett az ég.
Kislány koromban az iskolai ballagások előtt csapatostól kimentünk a határba, ahol hatalmas területeken virágzott a kamilla. Bőven szedtünk belőle, de nem azért, hogy teát főzzünk a ballagóknak, hanem azzal dekoráltuk a felső tagozatnak otthont adó kastély lépcsősorát, meg a feljárót a nagykaputól az épületig. Pipacsot nem volt értelme szedni, mert a kövesútig sem jutottunk el vele, máris ledobálta piros sziromlepleit. De akadt bőven mindenféle névtelen mezei virág, amiből téphettünk. Aztán a korszerű növényvédőszereknek hála eltűnt a sokszínű, tarka rét. Felnőttként egyszer láttam a gyerekkorihoz hasonlót, Gacsály környékén.
Fiatal korában az ember lánya úgy mos ablakot, hogy leszedi és a gépbe gyömöszöli az összes függönyt. Szobáról szobára járva lemossa az ablakkereteket, aztán friss vízzel nekiáll az üvegfelületeknek. Nézi jobbról, nézi balról, kívülről, belülről, napvilágnál és villanyfényben egyaránt. Ha kell, átsuvickolja a foltos részeket. Ha ez nem bizonyul elegendőnek, akkor újra lemossa a teljes ablakot. Tökéletességre törekszik, kevesebbel nem éri be. A habkönnyűre tisztult, illatos függönyöket pompás redőkbe szedve a helyükre csipeszeli. Úgy ugrál mindeközben le s föl, a hokedliről az asztalra, a fotel karfájáról a kanapé támlájára, hogy bármely dzsungellakó megirigyelné. A munka végeztével iszik egy finom kávét, majd nekiáll a porszívózásnak, felmosásnak, ebédfőzésnek. Este jóleső fáradtsággal bújik ágyba.
Egészen másról akartam ma írni: szerettem volna eldicsekedni – tavaly ezt még flexelésnek hívták, de elképzelhető, hogy idén már kínosnak számít a kifejezés –, hogy gyalog mentem fel az orvoshoz, s természetesen gyalog jöttem haza is. Négyszáz-négyszáz méter. Ennyit egyszerre még nem sétáltam. De jött, látott és győzött egy csapat bagoly...
Ma nekem való idő volt megint: lágy tavasz. Igaz, mínusszal indult hajnalban, de az ebédet már sarkig tárt ajtónál lehetett főzni, ami nem hátrány, ha fasírt sül. Amúgy is mániákus ajtó- és ablaknyitogató vagyok. Szeretem, ahogy behallatszik a madárdal. Szegény pár nélkül maradt gerle nem burukkolt ma sem, de a cinegék új nótát kezdtek, füttyögőset. Nagy hang szorult ezekbe a másfél-két dekás kis jószágokba! Nem hittem a szememnek, amikor a rigót kerestem a tuja ágbogai között, de a trilla a széncinegéből jött. Sőt, a barátcinegék is felhagytak a némasággal. A verebek ma szokatlanul visszafogottak voltak, csak billegtek az ághegyen, de nem repültek az etetőre és az ablakpárkányra sem. A szövegládát bekapcsolták, de nem értek a nyelvükön. Biztosan megsértődtek. De aki haragszik, majd megbékül.