Még a párnacihából kihullott pihe sem lebben, bár valamennyi ajtó, ablak sarkig tárva. Áll a levegő, pedig jól jönne egy kis szellő a húsvét előtti nagymosáshoz... Csak kétszerre fér be a mosógépbe az összes ágynemű, de abban bízom, mire lejár a második program, ebben a kellemes melegben az első adagot be is lehet szedni a kötélről.
A paplanokat kihordom a garázs végi félárnyékba, de a párnákat féltem. Megtöri bennük a tollakat a közvetlen, erős napfény, úgyhogy csak a hátsó szobában dobálom szét őket a franciaágyon. Majd időnként benézek rájuk, felrázom dagadt testüket. Már nem merem a fiúkra bízni a párnapofozást – a legutóbbi párnacsatában a legkisebb szó szerint otthagyta a fogát. A tollpihe ereje... Inkább porszívózzák össze a kihullott tollakat, legalább ahol a papok táncolnak, középen. Aztán majd terelgetem őket egyik szobából a másikba, amíg nem végzek mindennel. Szerencsére az ablakokat már lecsutakoltam, amikor minden átmenet nélkül berobbant a meleg. Kihasználtam a kínálkozó alkalmat. Éppen elég lesz most a sütés-főzés. Idén nem megyünk kirándulni, egybecsapjuk a gyerek szülinapját, meg a húsvétot, legalább egy fáradsággal letudom. Öregszem, vagy mi...Nagyanyám ennyi idősen még kitapasztotta és fehérre meszelte a házat kívül-belül húsvét előtt. Puha csiga vagyok hozzá képest.
Fáradtan nyitom a postaládát, közben átnézek a kapu fölött. Teherautó dönget az úton. A sokéves rutin érezteti velem, hogy vezetője nem ismeri a környéket, elbambult vagy túlságosan bizakodó, mert csak akkor lép a fékre, amikor a kocsi vége elhagyta a nagykaput. Pedig ezzel a sebességgel nem fogja tudni bevenni a kert végének vonalát követő derékszögű kanyart. Kétségbeesetten sivít a légfék, az üres pótkocsi szabályosan pattog az úton, csak most ne jöjjön szemből senki, lélegzetvisszafojtva várom a csattanást, nem ez lesz az első, mióta itt lakom. Visszaszámolok: három, kettő, egy... Aztán hallom, ahogy a súlyos jármű lendületből bekanyarodik. Megfordulok, a telek végi akácok közti nyiladékon át látom, amint az atlétatrikós férfi alkarjával megtörli homlokát. Megúsztuk. Eltelik még néhány másodperc, mire újra a gázra lép.
Az időjárás is megkegyelmez, páhogni kezd a szél, szépen lobog a paplanhuzat, vidám táncot lejtenek rajta a sárga napraforgófejek. Pelyhessé lesz az ég, parányi fehér felhők százai tűnnek elő a semmiből, mintha egy óriási, kifakult kendermagos tyúk rázogatná a szárnyait. Odabent a huzat becsapja valamelyik ablakot, befutok, nehogy elszakadjon a függöny. Az ablaküvegben bízom, kibírja, a sógorom csinálta, nem a szentlélek tartja össze.
Mire visszatérek az udvarra, valami kópé odafent fekete tintát cseppentett az ég vizébe, lustán terjed szét, átszínezve az egyre gyorsabban gomolygó felhőket. S míg az égbolt színeváltozásában gyönyörködöm, apró, tompa puffanásokkal esőcseppek landolnak a lábam körül. Négyzetméterenként három csepp, a többi elpárolog még a levegőben.
Nagy optimistán összekapkodom a ruhát, közben beletemetem az orromat. Imádom a napon szárított ágynemű illatát! Napfény, friss széna és szerelemillata van. Vétek forró vasalóval illetni, így kell felhúzni, aztán végigfekszel rajta és hagyod, hogy átjárjon a buja vágy...
És tényleg esik! De micsoda langyos eső! Utoljára gyerekkoromban éreztem ilyet. Kellemes, meleg, áztató eső... Berohanok, ledobom a textileket az első ágyra, összekiabálom a gyerekeket: gyertek, gyertek gyorsan, esik az eső! Monitortól kába szemükben értetlenség, mi lehet ekkora szenzáció az esőben, ilyenkor befelé szoktam zavarni őket, nem kicsalni.
– Ne, nem kell papucs! Gyertek! – ujjongom, s széttárt karokkal pörgök az udvar közepén. – Nézzétek! Langyos zuhany... Szabad! Nem baj, ha vizes leszel, ettől nem fázol meg, ez meleg eső! – És ugyanazt az eufóriát érzem, mint kislányként, amikor mezítláb tocsogtunk a nyári zápor utáni gőzölgő tócsákban, meg a szétpattanó buborékok közt az elviselhető hőfokúra hűlt, megolvadt aszfaltúton. Kit érdekel a lejárt mosógép, meg a sonkafőzés? Ez itt a feltámadás! Lassan kedvet kapnak a srácok is, ragályos az örömöm. Szerencsére üres az utca, csak a szomszédok csodálkozhatnak a sebtiben becsukott ablakok mögött: ezeknek elment az eszük...
Misa a csúszda tetejében trónol, kinyújtott nyelvvel kapkod az esőcseppek után, Benivel dalolgatva hintázunk, időnként fel-felrikkantva: veri az ördög a feleségét! Mert bár permetez az eső, ragyogóan süt a nap. Pár perc, s keleten megjelenik a szivárvány. Egyik lábával megtámaszkodik Erzsikéék háza tetején, a másikat a kertszomszéd Zoliék felé nyújtogatja, s közben nevet rajtunk, ahogy a frissen ázott föld szagával betelni nem tudva versenyt futunk az aranyesőbokorig. A kicsi felmutat az égi csodára: – Anya, ott van Jézus? A szivárványon túl van a mennyország? – Nem, súgom magamhoz ölelve kicsattanó húsú kis testüket, a mennyország itt van, tibennetek.
[Örömnapló: 102.]
A grafikát Csillag István készítette a tárcámhoz, amikor az 2017 áprilisában megjelent a sepsiszentgyörgyi Háromszékben.
Ma van az év 100. napja. Onnan tudom ilyen pontosan, mert ez a 100. örömnaplós bejegyzésem. Megkönnyebbülést kellene éreznem, meg valamiféle büszkeséget, hogy ismét meg tudtam csinálni, mint a covid után. De egyelőre az munkál bennem, hogy jó lenne a végére valami frappáns, szuper, emlékezetes. Mondjuk jó lett volna azzal zárni, hogy minden csodás, meggyógyultam – maradjunk annyiban, hogy néha már látom az alagút végét.
„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég, / Zöld ág virított a föld ormain” – szavalom magamban Vörösmarty örökbecsű sorait, miközben kihurcolkodom az udvarra. Végre, végre! Boldog sóhajjal nézek körül. Az átható tekintetű Feketedög két méterre hever a napozóágytól, lustán csap egyet-egyet tekergőző farkával a levegőbe, de ezzel nem valami macskanőt hoz lázba, hanem őrületbe kergeti a nemrég hazatért rozsdafarkú pár hímjét. A kis fekete tollú hisztérikusan csattog, meg-megpördül az ághegyen. Mellettem bodobács küszködik, nem tudja eldönteni, bebújjon-e a száraz falevél alá vagy felmásszon a sóska levelére. Míg lecsekkolom, hogy a fölöttem elzúgó gyönyörű gép egy Boeing 777-es és Isztambulból tart Chicago városába, addig a vörös kabátos bogár eltűnik. Jönnek helyette a muslincák. Nem tudom, mit ehetnek, de a szememből akarnak inni. Újabb fortyogás: Moszkva-Isztambul járat pont a fejem fölött. Alatta mozdulatlan szárnyakkal karvaly vitorlázik a gyülekező felhők felé.
„Az embert ez tartja a pályán, nem a gravitáció” – írtam 2016-ban egy táblaképhez, amelyen a NYELVTAN szót sok-sok szívvel rajzolták körül a gyerekek. Bolond pedagógus, mondta annak idején az ilyen szituációk alkalmával édesanyám, aki szintén zenész, vagyis pedagógus volt. A tanárember úgy van összerakva, hogy húzza az igát, nyög, jajgat vagy éppen némán tűr, aztán kap egy kedves rajzot, s minden elsimul, a világ bűnei meg vannak bocsátva.
Az éjjel megfagyott a magnólia. Most barnán lógnak az ághegyekről a tegnap még lilás-rózsaszín sziromlevelek, mint megannyi csüggedt pillangó. Mintha szélnek eresztettem volna egy kosárnyi vöröshagyma héjat, s mind fennakadt volna a liliomfán. Már csak azért is szomorú látvány, mert a magnólia halála mindig jelzi az őszibarack és a korai cseresznye végét is, sárgabarackkal meg évek óta nem érdemes foglalkozni, mert itt-ott ússza meg néhány fa az éjszakai mínuszokat.
Három éve április 6-án lágyan hullott a hó, de nem volt túl hideg az idő. Gyorsan összekapartam annyi anyagot az autó tetejéről és a motorháztetőről, amiből kijött egy hóember kackiás krumplibajusszal, virágcserép csákóval, tujatermés gombokkal. A kicsi huszár pár órát töltött ezen a szép földi világon, ebből kb. kettőt délcegen, az idő többi részében pedig irigylésre méltóan gyors fogyást mutatott be.
Huszonhat évvel ezelőtt hasonlóképpen éreztem magam, mint mostanság: nehezen bírtam járni, hamar elfáradtam; ha leültem pihenni, sokszor csak segítséggel tudtam felállni. Teljesen érthető és természetes oka volt ennek: első gyermekem úgy döntött, neki jó még odabent, s ráhúz pár napot. Ekkor már bőven négy kiló fölött volt a súlya, s napról napra egyre nehezebb lett.
Ma reggel meginogtam, és szomorú hírt posztoltam. Aztán eszembe jutott, hogy pénteken csak öröm van, meg a 94. nap kezdődik a százból, már csak egy hetet kell kibírnom. Levettem, bocsánat. Jövő héttől is ráérek azon keseregni, hogy a térdprotézis-várólistára sem kerülhetek fel, amíg nem fogyok 20-30 kilót.
Aki makkegészséges, nem biztos, hogy megérti, mekkora sikerélmény úgy beülni az autóba, mint egy normális ember, s nem mint egy Glamour-modell, aki a rövid és szűk szoknyája miatt kénytelen összeszorított térdekkel és lábszárakkal a fenekén forogni. Roppant sikkes amúgy, de elég mesterkélt mozdulat ez. Eddig egyszer sikerült a rendes ballal belépek, beülök, behúzom a másikat mozdultsor, zakkantam is közben egy nagyot, de jó érzés volt. Nagy öröm végre egyedül beszállni a fürdőkádba, majd kiküzdeni magamat onnan – június óta egyetlen egyszer tudtam eddig megtenni. Bármennyire folyt is rólam a veríték, elmondhatatlanul örültem, hogy olyan gyakorlatot tudtam ma tízszer egymásután megcsinálni, amiből eddig egy is csak segítséggel ment. S a napra a koronát az tette fel, hogy végre le tudtam jönni a lépcsőn mellézárás nélkül! Tehát úgy, ahogyan egy átlagos hároméves gyerek teszi.
Életem mostanság oly kiszámítható, mint a háromszög kerülete, ha ismerjük mindhárom oldalának hosszát. Azért vannak néha kis meglepetésbonbonok. Nem mindegyik finom...
Többször írtam már arról, hogy szeretem a repülő szerkezeteket, meg persze a madarakat, rovarokat, pillangókat. Ha létezne szárnyas ló – nem akarom leírni politikailag besározódott nevét –, azt is szeretném.
Selejteztem ma az egyik tárhelyemen. Dokumentumokat egyesítettem, a fölösleges dolgokat töröltem. Átszerveztem a mappákat. Ami hiányzott, feltöltöttem a gépemről. Rendszeresen végzem ezt az unalmas, ám feltétlenül szükséges tevékenységet, mégis újra meg újra ott tornyosul előttem a kásahegy, amin át kell rágnom magam. Ha nem csak így virtuálisan létezne mindez, már rég úgy nézne ki a lakás, mintha afféle gyűjtögető lennék, aki plafonig érő oszlopokba rendezi a papírjait, s az így kialakult labirintusban oldalazva közlekedik. Hiába a folytonos felülvizsgálat, fél év alatt újra képes vagyok elhasználni a rendelkezésre álló keretet. Pedig több email-címem is van, s tematikusan töltöm fel az anyagaimat: egyik Drive-ban csak az óravázlatok, könyvek, dolgozatok, érettségi feladatok vannak, a másikon a portfóliók, régi főiskolai és egyetemi szakdolgozatok, beadandók, a harmadikon a tárcáim, a negyediken mások írásai és így tovább. A családi fotók miatt már kénytelen voltam nagyobb tárhelyet vásárolni.
Nem jött még el a gépek lázadása, de megpróbál a fejemre nőni pár dolog.
Mostanában sokat sírok. Okkal és látszólag ok nélkül is. Reggel bezárom a kaput a gyerek után, becsukom magamra az ajtót, és sírok egy kicsit. Tornázom, utána sírdogálok. Néha közben is. Mosogatok, öt perc után már sírva, pedig nem hagyok kazallal összegyűlni. Sírok a magam fájdalma miatt, és megkönnyezem a másokét is. A szerencsétlen Tamara nevű nő állatait, akiket a járvány miatt szó szerint kivégzett egy vadász. A kerékpárversenyző csaj miatt, aki megszökött, sokáig vezetett, de az utolsó 100 méteren öten előzték meg egyszerre. Zokogtam. Pedig sem a nevét, sem a nemzetiségét nem tudom. Csak most valahogy minden fáj. A hideg, a meleg, a mozgás, a pihenés, a csend.
Ha létezik eseménytelen nap, akkor ez az volt: torna, főzés, délután filmszakadás. Pedig még nincs is hétvége, általában csak akkor alszom ebéd után. De ez az eseménytelenség legalább az én döntésem volt, nem úgy, mint anno a kórházban. Főleg abban a pár napban, amikor már szobatársam sem volt. A pokoli hőséget úgy próbálták enyhíteni, hogy behúzták a függönyt. Az ablakot zárva kellett tartani, mert egyébként sarkig kinyílt volna, és a huzat olyan volt, mint egy gőzborotva. Felülni önállóan még nem tudtam, annyi erőm sem volt, hogy a telefont megtartsam. Óráig feküdtem a csöndben, egy lefüggönyözött helyiségben. Egyetlen társam egy Thomas-hasonmás volt, ami azért vicces, mert én soha egyetlen részt sem láttam a népszerű gőzmozdonyos rajzfilmsorozatból. (Megsúgom: a Jégvarázst sem...) Fogalmam sincs, mi célt szolgált a furcsa kinézetű konnektor, jobb nem is tudni az ilyesmit. Thomas csodálkozó vagy inkább döbbenten kétségbeesett arcot vágott. Mintha magamat láttam volna. Meg is rótt az egyik vizitkor egy doktornő, hogy miért nem mosolygok, csak fekszem itt kétségbeesett arccal. Ez baromi sokat lendített az állapotomon...
Ha valaki tériszonyos, igyekszik elkerülni a létrákat, magasleseket, az üveghidat még fotón sem nézi meg. Ha pókfóbiás, nem fog madárpókot kérni karácsonyra. Aki viszolyog a kígyóktól, a levedlett kígyóbőrt is csak bottal piszkálja arrébb.
Ma úgy döntöttem, hogy tavasz van. Nem érdekel a reggeli köd, a fancsali nap, a homlokot ráncoló felhők. Az eső sem érdekel. Tavasz van, punktum. Márpedig ha vége a télnek, akkor ki kell hozni a napozóágyat a garázsból. Nem mintha olyan megszállott napimádó lennék, hogy már a legelső sugaraktól várnám a barnaságot. Az egészségmánia sem vezérel, nem a D-vitamin miatt vágyom a napfényre. Nem, nem! A napozóágy az én titkos bázisom, ahonnan eddig fel-felugrálva, tavaly nyár óta csak a nyakamat forgatva a repülőgépeket figyelem. Távcsővel. Közben a laptopon megnyitom a radart, s örvendezek minden szép gépnek.
A macska a tuja alatt szaglászott. Enyhén előre tolta az orrát, a testét megnyújtotta, aztán begömbölyítette a hátát. Cicahátat csinált. Eszegetett valamit, pedig oda még soha nem került ételmaradék. Amikor észrevettem, a szívem akkorát dobbant, azt hittem, megfulladok a lökéshullámtól. Halkan szóltam a gyereknek, aztán berohantam a szobába a telefonomért. Lábujjhegyen újra végigosontam a folyosón, le a lépcsőn, ki az udvarra. Addigra már a kút mellett állt, mellette egy hatalmas, cirmos jószág, ami rátekeredett, mint egy sál, alig látszott ki alóla fekete-fehér teste. Fotózni kezdtem, egyik képet lőttem a másik után. Halkan kattant a telefonom mindegyik után. A macskák rajtakapottan néztek rám, s ahogy próbáltam körbejárni őket, a cirmos folyton úgy fordult, hogy takarja a lényeget. Át akartam kapcsolni videóra, de nem mertem levenni róluk a szememet. Csak azt hajtogattam egyre boldogabban: Boci, Bocika, kiscicám! És már sírtam is örömömben.
Reggel rigódalra ébredtünk ugyan, de hamar befagyott a se... torkuk. Lehűlt az idő. Az ég piszkoskék színű lett, s csak akkor változott elefántszürkévé, amikor el-eleredt az eső. Kicsit kopogott a párkányon, de inkább szitálás volt, mint tisztességes csapadék.
A fekete rigó nekem évekig városi madárnak számított. Ott szedegetett a parkokban, a bokron tövén; nagy ámulatomra egészen közel engedett magához, de ha még jobban lopni akartam a távolságot, akkor lépteit szaporázva beiszkolt a sűrűbe. Hiába laktunk 15 évig nagyon közel az erdőhöz, több őz fordult meg a kert végében, mint rigó. 
Az ember általában szeret jó háziasszonyként gondolni magára – én is így vagyok ezzel. Ám ha ez valóban igaz, akkor nekem a főzés szagával jól kellene laknom. Ez sajnos illúzió.
Egyszer láttam egy rajzot. Két kertet ábrázolt. Az egyikben tengernyi virág között kétségbeesett arccal ült egy nő, a szomszédban egy szálnak ujjongva örült a másik. Nem hiszem, hogy sokkot kapnék, ha hirtelen megtelne a kertem virágokkal, de az tény, hogy azt a pár szálat, ami már kibújt, örömmel nézegetem.
Most, hogy már oly régen kripli vagyok, s ebbéli állapotomban kicsit túltoltam a netezést, néha azt érzem, hogy ilyen Facebook-bölcsességek kezdenek kiszaladni a kezem alól. Ütök is rá hirtelen, de minden hiába. Úgy vagyok, mint a három selyp lány a mesében, akiknek nem lenne szabad megszólalniuk, nehogy elriasszák a kérőt, aztán mégis elszólják magukat: „Put a té... Ne fólj te, nem fabad befélni! De drága a té, péndér addák!” Vigyázok, vigyázok, de csak kiszalad belőlem az okosság.