A macska a tuja alatt szaglászott. Enyhén előre tolta az orrát, a testét megnyújtotta, aztán begömbölyítette a hátát. Cicahátat csinált. Eszegetett valamit, pedig oda még soha nem került ételmaradék. Amikor észrevettem, a szívem akkorát dobbant, azt hittem, megfulladok a lökéshullámtól. Halkan szóltam a gyereknek, aztán berohantam a szobába a telefonomért. Lábujjhegyen újra végigosontam a folyosón, le a lépcsőn, ki az udvarra. Addigra már a kút mellett állt, mellette egy hatalmas, cirmos jószág, ami rátekeredett, mint egy sál, alig látszott ki alóla fekete-fehér teste. Fotózni kezdtem, egyik képet lőttem a másik után. Halkan kattant a telefonom mindegyik után. A macskák rajtakapottan néztek rám, s ahogy próbáltam körbejárni őket, a cirmos folyton úgy fordult, hogy takarja a lényeget. Át akartam kapcsolni videóra, de nem mertem levenni róluk a szememet. Csak azt hajtogattam egyre boldogabban: Boci, Bocika, kiscicám! És már sírtam is örömömben.
Erre ébredtem.
Annyira valóságos volt, amilyen csak egy szép álom lehet. Még a szagát is éreztem, azt a legendás, penetráns kandúrszagot, ami bosszantott ugyan minket, de ezzel együtt szerettük.
Boci 2023 őszén tűnt el. Az utolsó róla készült fotón fél méterre fekszik onnan, ahol most álmomban láttam. Ez egy igazi vágyálom volt. Futással, lábujjhegyen osonással, cicaháttal – ezek éppúgy hiányoznak nekem, mint az én drága Boci cicám.
[Örömnapló: 83. nap]
