Mostanában sokat sírok. Okkal és látszólag ok nélkül is. Reggel bezárom a kaput a gyerek után, becsukom magamra az ajtót, és sírok egy kicsit. Tornázom, utána sírdogálok. Néha közben is. Mosogatok, öt perc után már sírva, pedig nem hagyok kazallal összegyűlni. Sírok a magam fájdalma miatt, és megkönnyezem a másokét is. A szerencsétlen Tamara nevű nő állatait, akiket a járvány miatt szó szerint kivégzett egy vadász. A kerékpárversenyző csaj miatt, aki megszökött, sokáig vezetett, de az utolsó 100 méteren öten előzték meg egyszerre. Zokogtam. Pedig sem a nevét, sem a nemzetiségét nem tudom. Csak most valahogy minden fáj. A hideg, a meleg, a mozgás, a pihenés, a csend.

Ma a sarlósfecske sorsa ríkatott meg. Mert vele csúnyán elbánt a Teremtő. Szó szerint a levegőben él, aludni sem száll le, csak felrepül három kilométeres magasságba, és siklás közben alszik. Rovarokat, levegőben úszó pókokat eszik, vízpárát iszik. Csak az utódok kedvéért tölt némi időt a  fészekben, de ha egyszer leesik a földre, nem tud onnan felszállni. Az lesz az ellensége, ami amúgy élteti: a túl hosszú szárnya, a kúszásra alkalmas karmos lábai. Nem tud csak úgy, segítség nélkül elrugaszkodni a talajról. Ha nem is eszi meg a macska, a szarka vagy a róka, akkor is elpusztulhat. Csak nézi vágyakozva az éltető kék eget, amit nem érhet el. Ez annyira szomorú!

Amikor az iskolai képeket nézem, én is úgy érzem magam, mint a földre kényszerült sarlósfecske... Csak én szerencsésebb vagyok, mert tudom, hogy kik azok, akik felemelnek, s nem hagyják, hogy elvigyen a róka, amíg össze nem szedem magam, hogy ismét repülhessek.

[Örömnapló: 88. nap]