Életem mostanság oly kiszámítható, mint a háromszög kerülete, ha ismerjük mindhárom oldalának hosszát. Azért vannak néha kis meglepetésbonbonok. Nem mindegyik finom...
Reggel táppénzes ellenőrzésre kellett mennem. Tudtam, mivel gyalog megyek, nagyon el fogok fáradni. S mivel bot nélkül most először indultam ekkora útra, elkészültem a nagyon-nagy fáradtságra is. De ekkorára nem számítottam: mióta hazaértem, üvegcserepeken járó kis Hableány vagyok, aki ráadásul csípőficamos is. Mindkét lábára.
Az eltelt évtizedek alatt megtapasztaltam már, mit tesznek a hormonok tavasztájt a férfiakkal, s mivel tegnap Misi befestette a hajamat, sejtettem, hogy a friss szélben lobogó vörös hajkoronát sokan megbámulják majd. Arra is felkészültem, hogy a hátam mögül érkező autósokat mennyire meg fogja lepni, hogy ami hátulról líceum, az elölről sajna már múzeum... De azért erre a sértésre nem voltam felkészülve, hogy hallom ám a diszkrét lassítást, direkt nem nézek az autóra, mégis hatalmas gázfröccsel fogja menekülőre a dolgot. Ez azért fájt, na. Jó, hát nem a Szépművészeti, de minimum az Iparművészeti – régi, ám hasznos vagyok. Eh, ezek a mai fiatalok nem értenek a múlt évezredből származó kincsekhez. De nem hagyom magam végképp elkeseríteni: addig nincs baj, amíg nem a régészeti leletek közé tartozom.
A harmadik meglepetés az volt ma, hogy útközben mellém szegődött a Pom Pom mesékből ismert Radírpók. S ahogy mentem, mendegéltem, valahányszor találkoztam egy gyalogossal vagy kerékpárossal, s köszöntünk egymásnak, abban a pillanatban Radírpók orvul kitörölt egy darabot az úttestből, járdából, de még a keményre taposott útpadkából is. Ilyenkor majdnem hasra estem, s újra meg kellett keresnem a lépéseim korábbi ritmusát. Ez azért szörnyű, mert eddigi életemben mindig azzal jellemeztem a totálisan ostoba embereket, hogy nem képesek egyszerre járni és beszélni, s most tessék! Szörnyen bután éreztem magam: megyek egy hullámzó, teveszerű járással, méltóságteljesnek szánt, de kényszerű lassúsággal, időnként olyan mozdulatokat teszek, mint aki szabadrúgásnál a labda mellé rúg... Egy dolog vigasztalt: a hajam. Szinte hallottam a párbeszédet az Indul a bakterházból: „Őrmester úr, lobog a tollam? Lobog fiam, lobog...”
[Örömnapló: 92. nap]
