Ha létezik eseménytelen nap, akkor ez az volt: torna, főzés, délután filmszakadás. Pedig még nincs is hétvége, általában csak akkor alszom ebéd után. De ez az eseménytelenség legalább az én döntésem volt, nem úgy, mint anno a kórházban. Főleg abban a pár napban, amikor már szobatársam sem volt. A pokoli hőséget úgy próbálták enyhíteni, hogy behúzták a függönyt. Az ablakot zárva kellett tartani, mert egyébként sarkig kinyílt volna, és a huzat olyan volt, mint egy gőzborotva. Felülni önállóan még nem tudtam, annyi erőm sem volt, hogy a telefont megtartsam. Óráig feküdtem a csöndben, egy lefüggönyözött helyiségben. Egyetlen társam egy Thomas-hasonmás volt, ami azért vicces, mert én soha egyetlen részt sem láttam a népszerű gőzmozdonyos rajzfilmsorozatból. (Megsúgom: a Jégvarázst sem...) Fogalmam sincs, mi célt szolgált a furcsa kinézetű konnektor, jobb nem is tudni az ilyesmit. Thomas csodálkozó vagy inkább döbbenten kétségbeesett arcot vágott. Mintha magamat láttam volna. Meg is rótt az egyik vizitkor egy doktornő, hogy miért nem mosolygok, csak fekszem itt kétségbeesett arccal. Ez baromi sokat lendített az állapotomon...
Persze jó lenne már, ha nem ez lenne a viszonyítási pont, amihez képest örökmozgó, szabad és vidám minden napom. De talán annak is eljön lassan az ideje.
[Örömnapló: 87. nap]
