Most, hogy már oly régen kripli vagyok, s ebbéli állapotomban kicsit túltoltam a netezést, néha azt érzem, hogy ilyen Facebook-bölcsességek kezdenek kiszaladni a kezem alól. Ütök is rá hirtelen, de minden hiába. Úgy vagyok, mint a három selyp lány a mesében, akiknek nem lenne szabad megszólalniuk, nehogy elriasszák a kérőt, aztán mégis elszólják magukat: „Put a té... Ne fólj te, nem fabad befélni! De drága a té, péndér addák!” Vigyázok, vigyázok, de csak kiszalad belőlem az okosság.

Mai bölcselmem alapja az a felismerés, hogy az én Mérleg mivoltom nem abban mutatkozik meg, hogy olyan nagyszerűen kiegyensúlyozott lelkületű lennék, hanem abban, hogy a Sors szeme folyton a mérlegem nyelvét bámulja, s ha valami rosszul sül el, lök egy kis jót, ám ez fordítva is igaz: ahogy egy parányi jó történik velem, rögtön belecsap egy extra adag szart a másik serpenyőbe. Csak úgy fröccsen!

Ma például olyan feladatot kaptam, hogy megnyaltam utána mind a tíz ujjamat. Végre használni kellett az agyamat! Rövid határidőt szabtam magamnak, bár nekem a pánik nem múzsám. Most viszont pár óra alatt örömmel szórtam tele a Word-dokumentumot szép szóvirágokkal, képzeletben többször bejártam oda-vissza az elmúlt tizenöt év eseményeit, gondolatban ott feszítettem ismét a Kossuth téren, a könyvheti sátor nagyszínpadán, körülvéve kedves tárcaíró barátaimmal és a hálás, lelkes közönséggel. Fejemben lila köd, körülöttem a boldogság kék madara, lelkemben kis rőzsedalok, lábamban meg kurva nagy fájdalom. Bocsánat, ezt már nem tudom szebben mondani. Ma egyetlen délceg lépést nem bírtam megtenni, még bottal is úgy tekergettem magam, mint akinek gilisztává lett a jobb lába, aminek maximum egy horgász tudna örülni, mert ekkora girnyával kifoghatná a legnagyobb szopós szájú harcsát is.

Belenézek a tükörbe, a hét világfájdalom néz vissza. Orrom krumpli, hajam kóc...

Már annyira elegem van!

Most visszavonom a csúnya szavakat: legalább belül legyek szép.

Holnap hajat mosok, sminkelek, és olyan leszek, mint az a ruhadarab, amiről a népdal szól:

„Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda”.

Már csak azt nem tudom, mit tegyek a lábammal, mert ihaj bunda ide, tyuhaj bunda oda, nagyon fáj.

[Örömnapló: 78. nap]

Ezt a jószágot itt találtam.