Nem jött még el a gépek lázadása, de megpróbál a fejemre nőni pár dolog.
Az óraátállításkor általában csak azzal szokott gond lenni, hogy a lakásban található órák közül egyet elfelejtünk átállítani, egy általában megáll a piszkálástól, így aztán nem tudjuk, mennyi is a valós idő. Most viszont a laptop, a telefon és a tablet digitális kijelzője között is eltérés van: 19.45 – 19.47 – 19.51 a három alternatíva. Hat perc alatt a reggeli busz már a szomszéd faluban van, nem mindegy, melyiknek hiszek, ha nem akarom, hogy Misi elkéssen. De ez egy orvosolható probléma, meg is oldottuk gyorsan.
A Messenger is hülye mostanában: olyan csoportokban találom magam, ahol senkit nem ismerek, a kéretlen mappába dug el üzeneteket, valós levél helyett megkapom a küldő profilképét, amiről az illető nem is tud, s én is csak a telefonon látom. Ezek is inkább bosszantóak, mint tragédiák. Azt már nehezebben viselem, amikor a Facebook kevesli az ismerőseimet, s értesítéseket küld, hogy jelöljem ismerősnek az általa felkínált személyeket. Nagyon kedves, szimpatikus idős hölgyeket és a közösségi médiát ritkán használó kislányokat ajánlgat – utóbbit abból gondolom, hogy az ismerőseik száma száz körül van csupán. Majd pont az én barátságomra lenne szükségük... Én meg önellátó vagyok, de mostanában már ismerősöket sem igazolok vissza. Szirti morc vagyok. Undok kis béka. Ez másként géphiba, majd ez is elmúlik.
Ami viszont hihetetlenül feldúl, az a reklámsáv. Eddig is lázadoztam már, hogy túl sokat tudnak rólunk, de mindig jöttek a józan hangok, hogy biztosan azért kapom a reklámot, mert rákerestem erre a dologra vagy hasonlóra. Mindenkit biztosíthatok, hogy soha, de soha nem kerestem rá végtagprotézisekre! Ettől függetlenül ma szakmányban kapom az arcomba.
Hát nem, kedves mesterséges intelligencia, keresőmotor, botok és hasonló emberátkák, fellázadok a gépek ellen, és nem kívánok élni az ajánlatotokkal! Én meg fogok gyógyulni és punktum!
[Örömnapló: 89. nap]
