„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég, / Zöld ág virított a föld ormain” – szavalom magamban Vörösmarty örökbecsű sorait, miközben kihurcolkodom az udvarra. Végre, végre! Boldog sóhajjal nézek körül. Az átható tekintetű Feketedög két méterre hever a napozóágytól, lustán csap egyet-egyet tekergőző farkával a levegőbe, de ezzel nem valami macskanőt hoz lázba, hanem őrületbe kergeti a nemrég hazatért rozsdafarkú pár hímjét. A kis fekete tollú hisztérikusan csattog, meg-megpördül az ághegyen. Mellettem bodobács küszködik, nem tudja eldönteni, bebújjon-e a száraz falevél alá vagy felmásszon a sóska levelére. Míg lecsekkolom, hogy a fölöttem elzúgó gyönyörű gép egy Boeing 777-es és Isztambulból tart Chicago városába, addig a vörös kabátos bogár eltűnik. Jönnek helyette a muslincák. Nem tudom, mit ehetnek, de a szememből akarnak inni. Újabb fortyogás: Moszkva-Isztambul járat pont a fejem fölött. Alatta mozdulatlan szárnyakkal karvaly vitorlázik a gyülekező felhők felé.

A szomszédban kakas ad ki olyan hangokat, mintha torkán akadt volna a szem, mire az út túloldaláról kérkedő kukurikúval felel egy másik.

A verebek új dalt tanulnak, néha kifejezetten papagájos hangzású a nóta. Ki se néztem volna belőlük. A cinegék a birsalmafán keresgélnek, s meglepnek egy-egy harsány füttyel. A temető felől korrogás – a hollók sem akarnak kimaradni a zenekarból. A tengeliceket csak hallom, de most nem pihennek meg a fenyőfán. Talán a macska az oka. A gerlék nem szívbajosak, a villanyoszlopra telepednek édelegni, pedig a legutóbbi áldozat tollait még nem nőtte be a fű.

Egy-egy percre csönd telepszik a falura. Kerékpár nyikorgása, máskor döglégy dönögése vagy az ásító macska állkapcsának csattanása vet véget a némaságnak. Tavasz szimfónia négy tételben: Nyugalom. Madárdal. Béke. Szabadságom első napja.

[Örömnapló: 99. nap]