Huszonhat évvel ezelőtt hasonlóképpen éreztem magam, mint mostanság: nehezen bírtam járni, hamar elfáradtam; ha leültem pihenni, sokszor csak segítséggel tudtam felállni. Teljesen érthető és természetes oka volt ennek: első gyermekem úgy döntött, neki jó még odabent, s ráhúz pár napot. Ekkor már bőven négy kiló fölött volt a súlya, s napról napra egyre nehezebb lett.
Nem tudtam, fiú lesz-e vagy lány. Az ultrahangon előre szóltam, ne mondják meg, mert nem akarom tudni: ez a világ legcsodálatosabb titka, hadd maradjon az az utolsó pillanatig.
Két nappal a szülés előtt készült a kép. Boldog bódulatban vártam a nagy találkozást, azt remélve, hogy egészségesen születik majd, s boldog élete lesz.
A fiam csodálatos ember lett. Egy jólelkű, barátságos óriás, akinek arcáról, szeméből sugárzik a szeretet. Egy fél évet adott nekem az életéből: ápolt, vigyázott rám, tornára hurcolt, ennem adott. Úgy figyelte minden mozdulatomat, mint ahogy én vigyáztam lépteit annak idején.
Annyi mindent másként csinálnék, ha újra kezdhetném az életemet. Egy fix pont maradna benne: a családom. Hogy miért? Csak rájuk kell nézni...
[Örömnapló: 95. nap]
