„Az embert ez tartja a pályán, nem a gravitáció” – írtam 2016-ban egy táblaképhez, amelyen a NYELVTAN szót sok-sok szívvel rajzolták körül a gyerekek. Bolond pedagógus, mondta annak idején az ilyen szituációk alkalmával édesanyám, aki szintén zenész, vagyis pedagógus volt. A tanárember úgy van összerakva, hogy húzza az igát, nyög, jajgat vagy éppen némán tűr, aztán kap egy kedves rajzot, s minden elsimul, a világ bűnei meg vannak bocsátva.
Ezt nem fogod elhinni, Anya – mondta tegnap a nagyfiam munkából hazajövet, s szégyellős mosollyal előhúzott egy nagy köteg papírlapot. Egy teljes alsós osztály köszöntötte rajzokkal és kedves jókívánságokkal születésnapja alkalmából. Látszott rajta a nagy öröm, de egyelőre nem tudta hová tenni ezt a számára teljesen szokatlan dolgot – ahogy azt is furcsállotta annak idején, hogy én minden egyes gyerekrajzot gondosan elteszek, s ugyanolyan becsben tartom, mint amit tőlük kaptam.
Ma szétteregettem a nappali hatalmas asztalán a lapokat. Van köztük gondosan formára hajtott, szépen színezett és gyöngybetűkkel írt, s olyan is, ami kicsit krikszkrakszos, itt-ott elveszett egy-egy betű a nagy igyekezetben. Sok Minecraft-matrica, virágok, pillangók, cifra többemeletes torták. És érezhetően áradó kedvesség: „Boldog születésnapot, Bence bácsi!”, „Nagyon szépen köszönjük, hogy játszhattunk!”, „Szeretünk, Bence bácsi!”, „Küldök matricát, szeretettel...”
S én, a bolond pedagógus könnyezve rakosgatom szép kis toronyba a rajzokat, s arra gondolok, hogy többek között ettől fosztottam meg a fiamat, amikor azt mondtam, bármi lehet, csak rendőr vagy tanár ne legyen. Egyik sem lett ugyan, de a sorsunkat nem kerülhetjük el. Aki kiérdemli a gyerekek szeretetét, az kerülő utakon bár, de megkapja.
[Örömnapló: 98. nap]
