Egyszer láttam egy rajzot. Két kertet ábrázolt. Az egyikben tengernyi virág között kétségbeesett arccal ült egy nő, a szomszédban egy szálnak ujjongva örült a másik. Nem hiszem, hogy sokkot kapnék, ha hirtelen megtelne a kertem virágokkal, de az tény, hogy azt a pár szálat, ami már kibújt, örömmel nézegetem.

Tavaly még naponta többször körbejártam a birodalmamat, nem tudtam betelni a látvánnyal, ahogy pár óra alatt nagyot nőtt a tulipán, a nárcisz, kipattant a magnólia. Most megritkult a körjárat, ezért látványosabb a fejlődés, változás. Ugyanúgy, mint az iskolában. Ritkán jutok be, kevés gyerekkel találkozom, alig ismerek rájuk. Megváltoztak. Megkomolyodtak. Néhányan teljesen felnőttek lettek. De van, ami nem változott, s ezért nagyon hálás vagyok a jó sorsomnak: a mosolyuk. Az a pár pillanat, néhány kedves szó – Hiányzik tanárnő! De jó látni! Megölelhetem? – feltölt energiával, reménnyel, optimizmussal. Mert érzem, hogy szeretnek, s tudom, hogy visszavárnak.

Bárcsak mehetnék!

[Örömnapló: 79. nap]