Azon kattogok egy ideje, hogyan is vezessem fel a mai örömömet, de „felötlik, s eldobom” összes ötletem, mint anno Radnóti a Tétova ódában. Bár én nem a szerelemről szólnék, hanem a háláról, de gyakran ez sem kisebb hőfokú érzés.

Hálás vagyok, mert minden nap találok kisebb-nagyobb örömöket, amelyekbe kapaszkodva átlendíthetem magam a holtpontokon. Hálás vagyok, mert történeteim olvasói javarészt tudják, milyen pokolból próbálom magam a hajamnál fogva kirángatni ezzel az örömnaplóval, s estéről estére egyre többen szorítanak nekem, hogy sikerüljön – a szó szoros értelmében – talpra állnom. Hálás vagyok, mert június óta a szalagavatót leszámítva nem voltam sehol az orvoson, gyógytornán kívül, s jóformán csak a szűk családdal találkoztam, meg néhány kollégával, tanítvánnyal, de most rendezvényre vagyok hivatalos, mégpedig az asztal innenső oldalára: kedves barátaimmal ismét arról szeretnénk mesélni, hogyan is írunk mi... S képzeljétek, addigra pont letelik a 100 nap! Most már csak ezért sem adhatom fel a naplóírást itt a finisben.

Szóval igazából azt szeretném mondani, hogy gyertek el a költészet napján a megyei könyvtárba!

A képre kattintva megjelenik az esemény Facebook-oldala, ahol jelezni lehet a részvételi szándékot. Töltsük meg azt a Kamaratermet, hadd legyen újabb okom a hálára: hálás leszek minden barátságos arcért, mosolygó szempárért.  

Mert a hála ugyanolyan fontos érzés, mint az öröm és a szeretet: mindegyik gyógyít.

[Örömnapló: 84. nap]