Reggel rigódalra ébredtünk ugyan, de hamar befagyott a se... torkuk. Lehűlt az idő. Az ég piszkoskék színű lett, s csak akkor változott elefántszürkévé, amikor el-eleredt az eső. Kicsit kopogott a párkányon, de inkább szitálás volt, mint tisztességes csapadék.

Ez a lebegtetés nem tesz jót az ember hangulatának. A csontjaim sem szeretik. Inkább jönne, aminek jönnie kell, szakadna az eső, hadd ázzon a föld, tisztuljon a levegő. Ez a márciusi november kiveszi az erőt az emberből. Csak aludna és aludna...Meg enne...

Lustaságomat legyőzve belekezdtem a napi penzum teljesítésébe. S végre volt egy kis sikerélményem! Régóta próbálkozom egy mozdulattal, ami nem ment eddig, vagy csak sok segítséggel. Pedig normális esetben semmi faxni nincs benne: az ember hasra vágja magát, majd felhajtja a lábát. Nos, előbb el kell hinni, hogy nem fog eltörni a térdkalácsod, ha hason fekve belenyomódik az ágyba. Aztán valahogy hasra kell fordulni. S amikor hetek munkájával ez megvan, még mindig nem biztos, hogy sikerül megmozdítanod a lábadat. Nekem ezidáig egyszer sikerült, de utána sokáig semmi. Ma végre megtört a jég. Viszonylag kis lábreszketés után megtaláltam a helyes mozdulatot, felhajtottam a lábamat, majd csapódás nélkül, jó szögben vissza is tudtam engedni. Ettől vérszemet kaptam: hajlítgattam felváltva, egyszerre, kis terpeszben, zárt lábakkal. Bár minden mozdulat előtt bennem volt a félsz, hogy ez most fájni fog, csak enyhe nyomást éreztem a térdemben. Most a rég nem gyakorolt mozdulatoktól szokatlan módon sajog itt-ott, de már beletörődtem a dologba. Egyszer csak vége lesz már, mint ennek az enyhe őszi időnek.

Hallga csak, hallga!  „Nem pacsirta szól! A csalogányunk csattog minden éjjel: Amott tanyáz a gránátalmafán. Hidd el, szivem, hogy csalogány dalol!” *– illetve, miket is beszélek: bagoly huhog a fák közt. De így sem rossz!

[Örömnapló: 82. nap]

* Shakespeare: Rómeó és Júlia

A képen az egyik példaképem... A morcos nézés már megy.