Ma van az év 100. napja. Onnan tudom ilyen pontosan, mert ez a 100. örömnaplós bejegyzésem. Megkönnyebbülést kellene éreznem, meg valamiféle büszkeséget, hogy ismét meg tudtam csinálni, mint a covid után. De egyelőre az munkál bennem, hogy jó lenne a végére valami frappáns, szuper, emlékezetes. Mondjuk jó lett volna azzal zárni, hogy minden csodás, meggyógyultam – maradjunk annyiban, hogy néha már látom az alagút végét.

Úgyhogy trükközni fogok: mai öröm helyett írok egy holnapit és egy tegnapit.

Holnap délután fél ötkor a megyei könyvtár Kamaratermében ismét a kortárs irodalomé lesz a terep. A legutóbbi felolvasás előtt törtem össze magam, az írásaim jelen voltak, csak én feküdtem mozgásképtelenül az ágyban. Ha innen nézem, valóban hatalmas a fejlődés, hiszen bot nélkül, a saját lábamon fogok felmenni a lépcsőkön, a papírt pedig a jobb kezemben tudom majd tartani, ami szintén komoly jele a gyógyulásnak. Felidézek majd néhány szép emléket az elmúlt száz napból. Gyertek el, ha tehetitek!

A tegnapi örömöm Kapu Tiborhoz kötődik. Az első pillanattól szurkoltam, hogy ő legyen a kiválasztott, s a csoda megtörtént: ez a világ végi szeglet, a mi lenézett megyénk újabb űrhajóst adott a világnak.

Mint lelkes rajongó hamar értesültem arról a lehetőségről, hogy egy alkalmazás segítségével elkészíthetjük a saját beszállókártyánkat, ami által mi is részt vehetünk az űrutazáson. Remekül elszórakoztam azzal, hogy a családtagok nevét is regisztráltam. S közben találkoztam egy csodálatos gesztussal: az app ötletgazdája elkészített egy beszállókártyát Magyari Bélának. Az én korosztályom tudja, ki volt ő, a fiatalabbaknak elmondom: kiképzett űrhajós volt, a Szojuz–36 űrhajó tartalékcsapatának a tagja. 1980-ban Farkas Bertalanra esett a választás, Magyari Béla soha nem jutott ki a világűrbe, s méltatlanul elfeledve halt meg 2018-ban. Így, posztumusz ő is tagja lesz a virtuális személyzetnek. Olyan megható!

Tibi hamarosan elindul a Nemzetközi Űrállomásra, amit évek óta figyelünk esténként. Csodálatos dolog lesz úgy felnézni az égen méltóságteljesen átúszó fényes pontra, hogy abban a szerkezetben egy magyar szív dobog, egy nyírmadai/orosi kissrác álma teljesedik be éppen. S nem csupán a családja szeretete, a virtuális útitársak tisztelete segíti majd, de ott lesz mellette egy igazi, vérbeli szakember, egy kiképzett űrhajós, aki megkapta a lehetőséget, hogy beszálljon abba az űrhajóba, és segítse az útján a mi fiunkat. Mert ugyan szép lehet, de nem olyan sürgős még az a mennyországi végállomás. Nem tudom, mit szoktak kívánni egy űrhajósnak, én szerencsés hazatérést kívánok, Tibor!

Az én űrutazásom ez a száz nap volt. Szerencsésen a végére értem. Köszönöm, hogy velem tartottatok!

[Örömnapló: 100. nap. Juhé!]

   Ha útitárs szeretnél lenni, kattints a beszállókártyára!