Az ember általában szeret jó háziasszonyként gondolni magára – én is így vagyok ezzel. Ám ha ez valóban igaz, akkor nekem a főzés szagával jól kellene laknom. Ez sajnos illúzió.

Vannak fogások, amelyeket már rutinból, kóstolás nélkül el tudok készíteni, mert ismerem az edényt, tudom, hogy mekkora adag mennyi fűszert igényel, s az étel színéről, állagáról, az eltelt időből tudom, hogy készen van, s látatlanban biztos vagyok abban is, hogy finom lett. A töltött káposzta nem ilyen. Sok múlik a káposztalevél vastagságán, az abáláson, a gázszolgáltatón. Igen, bármilyen lenézően mosolyognak is az állítólagos szakértők, ha ugyanakkora mennyiségű, ugyanabból a zsákból származó krumpli egyik héten 20, a másikon 70 perc alatt puhul meg, ott kell lennie valami zavarnak az Erőben. De vissza a káposztához! Azt muszáj megkóstolni. Először akkor, amikor annyira felszippantotta a vizet, hogy kilátszik a legfelső réteg. Ha a rizs nem roppant a fogam alatt, még megkínálom egy kis langyos sós vízzel, az újabb forrás után kikapcsolom, és olyan gondosan bebugyolálom, mint a szánkózáshoz anno a gyermekeimet. Illetve jobban, mert a srácok szeme legalább kilátszott. Ha roppan a rizs, akkor kell még egy menet. Az már rögtön két darab káposzta, s még el sem készült az ebédünk.

Persze lehetne úgy is kóstolni, hogy az ember kivesz egy adagot, óvatosan kicsomagolja, s kiemel pár szemet belőle. De ebből csak annyit tudnánk meg, hogy a rizs mennyire puha. Ez szerintem kevés. A bundának is ki kell állnia a próbát: szépen el tudom-e vágni, vagy nyiszatolni kell? Nem mindegy, mereven szétválva hullik-e a húsos-rizses töltelék mellé, vagy szolidan rátapad. Ha a dolgok mélyére hatolunk, nem találunk-e túl fényes és hegyes szemeket? S ami a legfontosabb: nem csupán a rizsre vagyunk kíváncsiak, hanem arra, hogy így együtt  – rizs, hús, fűszerek, paradicsomlé – miként hatnak érzékszerveinkre. Ehhez akkora adagra van szükségünk, ami szétrágva némiképp betölti a szájüregünket – vigyázni kell persze, hogy ne legyen túl forró, mert onnantól kezdve aznap már semmit nem fogunk érezni a hólyagos nyelvünk ízén kívül. A jó kóstoláshoz kellenek a fogak: rágunk egy kicsit baloldalt, aztán szaggatottan beszívunk némi levegőt, áttoljuk a falatot a másik oldalra, hagyjuk, hogy találkozzon az ínyünkkel, majd a nyelvünkkel egy kis adagot feltapasztunk a szájpadlásunkra, s ha az íze és a puhasága találkozik az ízlésünkkel, akkor megállapíthatjuk, hogy ma sem keltünk fel hiába.

Vannak köztünk hősök, akik a bebugyolálás előtt nem vesznek ki a kóstoló tányérra még két-három darabot, hanem megvárják, amíg a dunsztolás végére a lé jelentős része dagadt malacokká teszi a csoffadt töltikéket. Nekem ritkán van ennyi lelkierőm. Annyit viszont a javamra lehet írni, hogy ilyenkor nem nyúlok be a kenyeres szekrénybe, és a tejfölt is békén hagyom. S ugyan mi hizlalna azon a parányi húson, pár szem rizsen? Hiszen a káposzta és a paradicsom egészséges zöldség. S amúgy is úgy hírlik, amit állva eszünk, az másként számít. Majd ott kell erősnek lennünk, amikor leülünk a terített asztalhoz!

Mit is mondhatnék? Ilyen legyengült állapotomban nem akartam pont a töltött káposztával szkanderozni. Hagytam győzni.

[Örömnapló: 80. nap]

Elfelejtettem időben fotózni, de hasonlóan festett az enyém is. A képet innen kölcsönöztem.