Az éjjel megfagyott a magnólia. Most barnán lógnak az ághegyekről a tegnap még lilás-rózsaszín sziromlevelek, mint megannyi csüggedt pillangó. Mintha szélnek eresztettem volna egy kosárnyi vöröshagyma héjat, s mind fennakadt volna a liliomfán. Már csak azért is szomorú látvány, mert a magnólia halála mindig jelzi az őszibarack és a korai cseresznye végét is, sárgabarackkal meg évek óta nem érdemes foglalkozni, mert itt-ott ússza meg néhány fa az éjszakai mínuszokat.

Furcsa kontraszt: míg nyitom a nagykaput, látom a kint a pusztulást, az udvarról az ablakra pillantva pedig az egész évben virágzó muskátliban gyönyörködhetek. Nincs pincénk, a lakásban nem akad hűvös, félhomályos zug, jobb híján az ablakban telelnek ki a muskátlik, s a gondoskodást folyamatos virágzással hálálják meg. Picike virágok ugyan, de fontosak nekem. A legrégebbi cserepesem 1991-ben került hozzám, a muskátlik sem fiatalabbak. Még Nagymama nevelte őket, aki 25 éve nincs már köztünk. A kicsi parasztház picike ablakában piros, kiszolgált fazékban nőtt, növekedett az ősanya, Keresztanyu vitt belőle hajtásokat vagy ötven éve, én tőle kaptam néhányat. A virág elfáradt, kifakult, nálam csak egyszer voltak tűzpiros szirmai, s az illata is rég elveszett már. De a levelét megdörzsölve olyan illatmolekulák szabadulnak fel, amit a mostani, fényes levelű muskátlik nem tudnak produkálni. De ha tudnának is, annak nem lenne számomra ekkora érzelmi értéke. Ebben benne van nagymamám, az összedőlt kis vályogház, Édesanya élete és a gyerekkorom, amikor ott ültem gyufaskatulyával a kezemben a kisdikón, s Mama szerint én voltam a világ legcsöndesebb és legjobb gyermeke.

[Örömnapló: 97. nap]