Selejteztem ma az egyik tárhelyemen. Dokumentumokat egyesítettem, a fölösleges dolgokat töröltem. Átszerveztem a mappákat. Ami hiányzott, feltöltöttem a gépemről. Rendszeresen végzem ezt az unalmas, ám feltétlenül szükséges tevékenységet, mégis újra meg újra ott tornyosul előttem a kásahegy, amin át kell rágnom magam. Ha nem csak így virtuálisan létezne mindez, már rég úgy nézne ki a lakás, mintha afféle gyűjtögető lennék, aki plafonig érő oszlopokba rendezi a papírjait, s az így kialakult labirintusban oldalazva közlekedik. Hiába a folytonos felülvizsgálat, fél év alatt újra képes vagyok elhasználni a rendelkezésre álló keretet. Pedig több email-címem is van, s tematikusan töltöm fel az anyagaimat: egyik Drive-ban csak az óravázlatok, könyvek, dolgozatok, érettségi feladatok vannak, a másikon a portfóliók, régi főiskolai és egyetemi szakdolgozatok, beadandók, a harmadikon a tárcáim, a negyediken mások írásai és így tovább. A családi fotók miatt már kénytelen voltam nagyobb tárhelyet vásárolni.
Az ilyen selejtezések után egy darabig nem nyúlok a Kukához, mert félek, hogy pont olyasvalamire lesz szükségem, amit oda száműztem. Eltelik néhány hét, törlöm a lomokat, s rögtön másnap rájövök, hogy mondjuk azt a tanmenetes mappát mégsem kellett volna törölni, mert abban nem a gyáriak voltak, hanem az általam átdolgozottak.
S ekkor átmegyek a gyász összes fokozatán... Először nem akarom elhinni, hogy ez már megint megtörtént velem. Aztán válogatott jelzőkkel illetem magam. Vagyis nem, nem válogatok, mondom, ahogy eszembe jut. Alkudozni kezdek, csuriba fonom a bal kezem ujjait, keresgélni kezdek, hátha elküldtem magamnak vagy bárki másnak mellékletben, feltettem piszkozatba, esetleg rajta van az iskolai gépemen, valamelyik pendrive eldugott csücskében. Majd jön a letargia, a depresszió – ha dohányos lennék, ebben a lélektani pillanatban biztosan rágyújtanék, s füst mögé rejteném könnyeimet. Végül meg kellene próbálnom együtt élni a veszteséggel, de mivel ez nem járható út, jöhet a mániás depresszió mániás fázisa: gyorsan újra kell alkotni mindazt, ami törlődött.
Ma nagyon-nagyon körültekintő voltam. Semmi fontos nem került a süllyesztőbe. Ha mégis, az néhány héten belül kiderül, s visszateszem a helyére. Amúgy 30 nap múlva automatikusan törlődik az egész. Április legvégén általában már szép az idő, egész nap nyitva ajtó-ablak. Ha netán ilyen mondatok szállnak az ég felé, hogy „Nem igaz! Ez nem lehet igaz! Ennyire hülye nem lehetek! Fiúk, hogy lehet ezt visszahozni? Nem, nem érdekel; nem írom meg újra!” – nos, akkor kezdhettek gyanakodni, hogy mégis kitöröltem az aranytojást tojó tyúkot. Vagy az érettségizőknek szánt fotót a tortáról, aminek cukormáza ezt a feliratot formázza: KETTES MEGLESZ... Hű, most hogy ezzel így viccelődtem, eszembe jutott, hogy legutóbb én azt tényleg kitöröltem... Ez nem lehet igaz! Hogy lehettem ennyire...
[Örömnapló: 90. nap]
