A fekete rigó nekem évekig városi madárnak számított. Ott szedegetett a parkokban, a bokron tövén; nagy ámulatomra egészen közel engedett magához, de ha még jobban lopni akartam a távolságot, akkor lépteit szaporázva beiszkolt a sűrűbe. Hiába laktunk 15 évig nagyon közel az erdőhöz, több őz fordult meg a kert végében, mint rigó.
Néhány éve felfedezték maguknak az udvarunkat, olyannyira, hogy itt is fészkelnek. Minden évben óriási élmény, amikor rigódalra ébredünk, ahogy hisztérikus rikácsolással röpködnek ide-oda, vagy a fióka fejhangon sipákol a szülei után. Volt olyan, hogy a medencében hűsöltünk, amikor Kisrigó odajött hozzánk, s ahogy kihajoltunk, a víz a kismadár mellé csöpögött a hajunkról, de nem zavarta, csak nézett minket. Mi meg őt. Elbűvölően csúnyácska volt. Hosszú „énidő” után megérkezett az anyja, füttyentett párat, s a kicsi, aki még szinte röpképtelen volt, futva igyekezett hozzá. Fel-le bóklásztak a bokrok között, s beszélgettek a maguk nyelvén.
Ha rigóul nem is tudok, de világosan meg tudom különböztetni, mikor raplizik a macska miatt, s mikor kívánja kedvese szívét megolvasztani a dalával. Ma szerencsés napom volt, mindkettőt sikerült megörökítenem. S mivel önzetlen vagyok, meg is osztom veletek.
[Örömnapló: 81. nap]
* A cím Rónay György Feketerigó c. verséből származik