Biztosan más is szórakozott már azzal, hogy arcokat, alakokat próbált belelátni a fürdőszoba csempéjének, járólapjának mintázatába. Az ember néha annyira élesen látja a tömpe orrú, görbe hátú fickót a hosszú szárú csibukkal a szájában, hogy körbe tudná rajzolni. Aztán pillanatra elkapja a tekintetét, és soha többé nem kerül elő a figura.
Néhány napja szokatlan hangyainvázió zavarja meg a kellemes elmélkedést. Eddig is volt dolgunk apró barátainkkal, de a kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködés – csali kenyérdarab, leütögetés, menjetek haza, nincs ingyen ebéd; parancs, értettük, visszavonulás – eddig mindig bevált. Most viszont köptek a kenyérre. Illetve nem tudom, hogy jövet-menet leköpték-e, de hogy nem másztak fel rá, az biztos. Pedig illatos, kovászoskenyér vég volt. Rövid időn belül úgy feketéllett a radiátor alatti terület, hogy nem volt más választásunk, mint óvatosan lapátra tenni a csapatot. Ahogy várható volt, kis idő múlva ismét özönleni kezdtek a fal tövéből. Valahogy nagyon furcsán viselkedtek. Estig vártam, hátha észhez térnek és hazamennek, de Bence unta meg hamarabb. Pontosabban nem szeretett volna nagy rendet vágni közöttük a parányi lábaival, inkább kiterelte őket az udvarra.
Másnap reggel szokatlan hieroglifákba rendeződve találtam a fekete ruhásokra. Ezt már muszáj volt megörökíteni. S ahogy rájuk közelítettem a telefon kamerájával, akkor jöttem rá, mi volt a furcsa a viselkedésükben: sokan közülük már sehogyan sem viselkedtek, apró gombóccá összegömbölyödve feküdtek. Elpusztultak. Ez van, kérem. Ide hozták a betegeket meghalni. Ha sokáig nem bolygattam őket, olyan szépen elrendezték a tetemeket a túlélők, mintha az Arlingtoni Nemzeti Temető lenne a fürdőszoba szőnyeg – fal – szekrény háromszögben.
Megpróbáltam a másik régi módszert: összesöpörtem boldogtalant és halottat egyaránt, ráöntöttem mindet egy papírtörlőre, kicsit megrázogattam őket, aztán letettem a papírt, hogy ki tudjanak menekülni az élők. Maradt egy maroknyi mák... Kivittem a megboldogultakat a fehér ibolya tövébe, s kívántam nekik odaát jó kövér kenyérmorzsákat.
Nem tudom, mi volt a verdikt a bolyban, de pár óra múlva ismét rohamra indultak. Most ott tartunk, hogy egyik húzza, másik tolja a valószínűleg megmérgezett harmadikat. Leteszik, kicsit megbökdösik, az összegörnyed, ők meg iszkolnak vissza a következőért. Megrázó látvány.
Az egyetlen pozitívum ebben az volt, hogy ha nyögve, jajgatva is, de a fotózás közben sikerült leguggolnom. Hiába, no, én is csak egy mindenre elszánt katasztrófaturista vagyok. Még az árnyékomat is átlépem egy jó fotóért.
[Örömnapló: 77. nap]
