Honnan is kezdem? Sorozatos bénázás áldozata vagyok. Még augusztusban volt egy esős hetem, amikor többször is padlót fogtam. A mondás nem teljesen fedi a valóságot, mert először az erdőben zuhantam rá a jobb karomra - átléptem a teheneknek kifeszített villanypásztort, elvesztettem az egyensúlyomat, s mint egy villám sújtotta magányos fenyő, eldőltem. Mindenki jól mulatott rajtam, én sem reagáltam túl a dolgot. Nem dagadt fel, nem lilult be, tehát valószínűleg nem tört el. Fájt, hát persze, hogy fájt, hiszen nem akármekkora súly nyomta az avarba a karomat. Két nappal később elcsúsztam a fürdőkádból kilépve, aztán megbotlottam a húgomnál a lépcsőn, és ráestem az ágy szélére. Szóval mókásan ért véget a nyár. Mi lenne itt, ha innék is?

A felkarom egy ponton fájt még hónapokkal később is, de nem volt elviselhetetlen. Majd jött a Covid, s ez a sajgás lett a legkisebb gondom. 

Amikor visszamehettem dolgozni, nem esett jól a táskacipelés. De a küzdelem a levegőért megint felülírta a karfájást.

Nem tudom konkrét naphoz kötni, csak arra emlékszem, hogy egyszer kivettem egy tányért az edényszárítóból, s elöntötte a tűz a karomat. Nyúltam a kislámpa kapcsolójához - ki akart esni a szemem. Apró mozdulatok is fájtak. A vízcsap elfordítása, a biztonsági öv bekötése az anyósülésen ülve, a melltartó bekapcsolása, a vetkőzés.

Kentem, gyógyszert szedtem, vártam, hogy elmúlik. Ma reggelre a türelmem múlt el.

Szerencsére fogadott a háziorvos. Bár azzal indítottam, hogy nyomásra nem fáj, de ő bebizonyította, hogy igen... Részleges izomszakadásra gyanakodott, s egyszerűen nem tudtam visszaemlékezni, mi a csudát is csinálhattam az esésen kívül, ami igencsak régen volt. Beküldött a kórházba, hogy tisztábban lássunk.

Útközben beugrott, hogy egyszer kiszállás előtt a hátsó ülésről a jobb kezemmel akartam előre húzni a könyvekkel teli táskámat. Aztán egy almával teli ládát vittem fel az alagsorból a másodikra. Ezzel a karfájásomra rátettem egy lapáttal. Vagy ládával... Mindegy, ezen már nem tudok változtatni, semmi felelőtlen dolgot nem tettem, mégis megvan a baj.

Beérkeztünk. Traumatológia. Hamar elkérték a papíromat. Vártunk egy órát. Utolsónak szólítottak persze...Újabb csavargatás. Röntgen: megfelelő szögbe tekerték. Ultrahang: mindenféle apró mozdulatot kellett tennem, még szerencse, hogy félhomály volt, nem látszottak a könnyeim.

Vissza a traumára. Az orvos tüneményes volt. Azzal kezdte, hogy az a jó hír, hogy nincs részleges izomszakadásom, mert az nehezen gyógyulna. Teljesen el van szakadva a jobb bicepszemben valami hosszú ín. Ha fiatal sportoló lennék, összeöltenék. Így csak pihentessem. Gyógyszer, gyógykenőcs, gyógykendő. Egy hétig legyen felkötve. Bizonyára nem sportolok... Nem, feleltem, csak napi kb. hat órát írok a táblára. Megkért, hogy ne 10 kilós krétával tegyem. Ebben maradtunk.

Összefoglalva: a mai napra rendelt öröm tehát az, hogy minimum egy hétig lepasszolhatom a fiúknak a mosogatást.