Szolid, békés ember vagyok. Bolyhos nyuszitappancs. Pamutcica. Sánta kutya. Néha a konyhapulton felbontva ottfeledett, kétnapos löncshúskonzerv. De nem volt ez mindig így. Egyik legvadabb vágyam – még az ősidőkben – az volt, hogy viharvadászként járhassam a világot, tornyosuló felhőket üldözzek, lefotózzam a legvadabb villámokat, a legfélelmetesebb tornádókat. Aztán 2009. június 7-én átéltem egy jégvihart, ahol a teniszlabdányi jéggolyók összetörték a háztetőt, a lábamat és a lelkemet – ezáltal kissé alábbhagyott a viharok iránt érzett lelkesedésem. Kellett pár év, hogy ne essek pánikba, ha kicsit sötétebb lett az ég.
Az idő sok sebet begyógyít. Mindet nem. De a felhők táncát újra szívesen nézem. A bodor bárányfelhőket, a foszlányokkal cirmolt, a kendermagos tyúk szárnyának mintájára emlékeztető apró foltos, a havat-jeget cipelő döglöttegér szürke és a biztonságos távolban száguldó komor, éjfekete felhőket egyaránt. A felhők akkor a legszebbek, amikor éppen fejlődnek, alakulnak. Ahogy néhány kilométerre tőled megszabadulnak a terhüktől, s látod az esőt jelző függőleges fénypászmákat. Amikor elképzeled azt a hatalmas erőt, ami tömöríti, majd szétzilálja, veszett tempóban űzi, hajtja, kergeti őket. Addig szépek, amíg nem olvadnak össze egy alaktalan, fantáziátlan szürke plafonná. Onnantól más szépségek kezdődnek, de azokról majd máskor mesélek.
Szerencse, hogy szeretem a felhőket, mert a balesetem utáni pár napban az volt az egyetlen szórakozásom, hogy azokat néztem. A szobatársam teljesen ignorált engem, amit nem is bántam. Egy pózban feküdtem napokig, a telefont sem bírtam megtartani. A 38 fokos hőségben elolvadt az agyam. Nem gondolkodtam. Csak lélegeztem és bámultam az eget. Ha behúzták a függönyt, akkor a velem szemben lévő falat. Nem tudom, hogy csináltam végig. Talán úgy, hogy nem volt más választásom. Csak egyszer zökkentem ki ebből a katatón állapotból, amikor egyik éjszaka kitört a vihar, és a nyitott ablakot nem tudtam bezárni. A csengő valahol a hátam mögött lógott, szintén elérhetetlen távolságban. A nővérpulttól is olyan messze volt a kórterem, hogy a mennydörgésben a kiáltásomat sem hallották volna. Akkor már szobatársam sem volt. Nyomorultul éreztem magam, egy törölközőt borítottam a fejemre, hogy ne fázzon annyira. A függöny a testem fölött lebegett, mint egy megvadult vitorla. Gyűlöltem ezt az egészet, amibe belesodródtam. Még most is gyűlölöm...
Másnap is felhőmozi volt a program, s akkor jutott eszembe, hogy bár viharvadász már soha nem leszek, de valami rendkívüli dolog történik éppen, hiszen ezeket a felhőket ebből a szögből egyes-egyedül én láthatom a világon. Ez itt mind-mind csak az enyém. Innentől tulajdonosi büszkeséggel néztem a szaporodó, terebélyesedő, folyton mozgásban lévő nyájamat.
Ma mindenféle felhőkkel találkoztam. Lehetetlen lett volna mindet megörökíteni, így csak egyetlen pillanatfelvételt készítettem az autóból. Magyar táj eső után, újabb eső előtt. Kicsit sáros, kicsit kátyús az út, de azok a felhők a mező felett a megtisztulás ígéretét hordozzák magukban.
Ma már sötét van, de aki kéri, annak holnap küldök egy göndör szőrű felhőbárányt. Nevelhet belőle kost, farkast, sárkányt. Tornyos palotát. Hullámzó tengert. De szét is fújhatja. Csak egy jó nagyot kell hozzá sóhajtania. Az minden évszakban egészséges, de tavasszal különösen jót tesz testnek és léleknek.
[Örömnapló: 72. nap]
