Ma nekem való idő volt megint: lágy tavasz. Igaz, mínusszal indult hajnalban, de az ebédet már sarkig tárt ajtónál lehetett főzni, ami nem hátrány, ha fasírt sül. Amúgy is mániákus ajtó- és ablaknyitogató vagyok. Szeretem, ahogy behallatszik a madárdal. Szegény pár nélkül maradt gerle nem burukkolt ma sem, de a cinegék új nótát kezdtek, füttyögőset. Nagy hang szorult ezekbe a másfél-két dekás kis jószágokba! Nem hittem a szememnek, amikor a rigót kerestem a tuja ágbogai között, de a trilla a széncinegéből jött. Sőt, a barátcinegék is felhagytak a némasággal. A verebek ma szokatlanul visszafogottak voltak, csak billegtek az ághegyen, de nem repültek az etetőre és az ablakpárkányra sem. A szövegládát bekapcsolták, de nem értek a nyelvükön. Biztosan megsértődtek. De aki haragszik, majd megbékül.

A macskák kezdenek elszemtelenedni. A fekete délelőtt az eperfa előtt napozott, egy tarka meg rúdtáncolt a szömörcén: befeküdt egy ágvillába, s nyújtózott, tekergette magát. A fekete nem akarta venni a lapot, erre szemérmetlenül odasétált hozzá, és felkínálkozott neki. Innen nem néztem tovább. Sajnos a kandúr kezd jelölgetni az udvaron, most még csak a fenyő alsó ágait meg a hintaállványt látta el a „névjegyével”, de nem lenne jó, ha a házfalat és az autót is birtokba venné. Eddig a legdurvább az volt, amikor tavalyelőtt nyáron berohant egy teljesen ismeretlen macska a nappaliba és odaspriccentett a fotel oldalára, aztán kirohant. Szerintem a többiek felheccelték a leghülyébbet, az meg bevállalta a teljesen esélytelen akciót. Biztosan nagyon durván kinevették utána, mert azóta sem láttam.

Állítólag nemszeretem idő jön. De nagyon kell az eső, idejét sem tudom, mikor volt utoljára csapadék. S az sem lehet utolsó, ha az ember az eső ritmusára tornázik. Ha úgy lesz, majd azt is elmesélem.

[Örömnapló: 68. nap]