Kislány koromban az iskolai ballagások előtt csapatostól kimentünk a határba, ahol hatalmas területeken virágzott a kamilla. Bőven szedtünk belőle, de nem azért, hogy teát főzzünk a ballagóknak, hanem azzal dekoráltuk a felső tagozatnak otthont adó kastély lépcsősorát, meg a feljárót a nagykaputól az épületig. Pipacsot nem volt értelme szedni, mert a kövesútig sem jutottunk el vele, máris ledobálta piros sziromlepleit. De akadt bőven mindenféle névtelen mezei virág, amiből téphettünk. Aztán a korszerű növényvédőszereknek hála eltűnt a sokszínű, tarka rét. Felnőttként egyszer láttam a gyerekkorihoz hasonlót, Gacsály környékén.

Azért időnként az utak mentén most is bukkanhatunk csodákra. Már a nevük is gyönyörű: ékes vasvirág, sárga ligetszépe, mezei katáng... De egy aprócska napraforgó láttán is fel tud csillanni a szemem – olyan tökéletes, nem?

Ha szerencsések vagyunk, a szél nem csupán eldobott csokipapírokat sodor be a portára, hanem a határban látott virágok magját is. Így népesítette be az udvart majd húsz éve a ligetszépe. Az első évben rengeteg volt belőle, s lágy volt a szára. Később mutálódni kezdett, másfél méteresre megnőtt, s a szára elfásodott. A ligetszépe egész nyáron át kitart, mint a kokárdavirág. Tele velük a kert. Ha nagyon sűrűn bújnak elő, aprók a virágaik, ha van helyük, a kokárdák tenyérnyire megnőnek. Egyik bokor piros-sárga virágot hoz, a másik mélybordót, a harmadikon szinte csak a közepe piros minden virágnak, a szirom többi része élénk sárga. Szeretem a sárga virágokat. Nekem a sárga nem az irigységet jelenti, hanem a napot.

Idejét sem tudom már, mikor jelent meg az udvar közepén az eperfa. Egy madár pottyanthatta el a magot. Illetve magokat. Mert nem egy vékony törzs bújt ki, hanem több is. Összefonódtak, vagy valamelyik gyerek tekert egyet rajtuk, de érdekesen festett, s olyan üde színfolt volt a gyorsan növő, akkor még bokornak hitt növény, hogy nem volt szívünk elpusztítani. Azóta terebélyes fává nőtték ki magukat, tekintélyes lombkoronával rendelkeznek, s minden évben harcot vívok miattuk. Először Misivel, hogy ne akarja lemetszeni a földig hajló ágakat, akkor sem, ha így nehéz a füvet nyírni alatta, mert a magasan lévőkről nem tudom leszedni a termést. A másik harcot a természettel kell megvívnom, mert a zöld poloskától a rózsabogárig mindenkinek az epremre fáj a foga – illetve a szívókája. A madarakkal nincs bajom, azok a fa tetejéről szedegetik a termést, boldogságom állandó forrásául szolgálva.

Hogy madár hozta vagy a szél sodorta, nem tudom, de két éve a tuja alatt nőtt egy pár bokor hófehér ibolya. Ma reggel egy kis bátortalan virág köszöntött, délutánra társai is akadtak. De a kék fadongót nem az ibolya érdekelte, hanem én. Még szerencse, hogy tudom: teljesen ártalmatlan. Így élveztem, hogy az a két centis nagy tohonyabella a fejem körül kering. Ő is felébredt hát, Isten hozta.

Már nem kell sokat várni, s kibújnak a pitypangok is. Azokban az a nagyszerű, hogy minden napszakban másképp szépek. S ki tudja, milyen örömöket tartogat még nekem a tavasz...

[Örömnapló: 71. nap]