Egészen másról akartam ma írni: szerettem volna eldicsekedni – tavaly ezt még flexelésnek hívták, de elképzelhető, hogy idén már kínosnak számít a kifejezés –, hogy gyalog mentem fel az orvoshoz, s természetesen gyalog jöttem haza is. Négyszáz-négyszáz méter. Ennyit egyszerre még nem sétáltam. De jött, látott és győzött egy csapat bagoly...
A sukorói Vadmadárkórház tette fel a videót, ami teljesen elbűvölt. Van rajta egy sztárjelölt madár, akinek ez van az arcára írva: „Csinálom, csinálom, de már kezdek zsibbadni. Meddig kell még madárijesztőt játszanom, Tamás bácsi?”
Mellette a másik teljesen meg van szeppenve: „Ugye ez most nem komoly? Vagy tőlem is ezt várják el? Én igazán jó tanuló vagyok, de mindennek van határa.”
A sarokban álló figura nem pislog, rezzenéstelen tekintettel szuggerál: „Nem én vagyok a te madarad, ma nem engem akarsz feleltetni.”
Az a két jómadzag ott elöl meg struccpolitikát folytat: köszönik szépen, ők itt sincsenek, s ha ők nem látnak engem, én sem láthatom őket.
Na most vagy ennyire szeretem az erdei fülesbaglyokat, vagy már megint sulielvonási tüneteim vannak. Vagy mindkettő.
[Örömnapló: 69. nap]
