Járkálok a szobában és szimatolok. Van itt valami szokatlan illat. Nem jó szó a szokatlan, tudom, hogy éreztem már, de hirtelen nem tudom mihez kötni. Pedig olyan ismerős... Semmi új nem került be a szobába. Nem használtunk parfümöt. Mi lehet? Megakad a tekintetem Misi vállfára akasztott ingein. Az ingek! A megszokott mosószert és öblítőt használtam, de az ingeket odakint teregettem ki. Ez itt a fehérnél is fehérebb és napillata van! Megoldódott a rejtély: a tavasz belekapaszkodott a ruhákba, s becsempészte magát a nagyszobába

Annyi jele volt már, de nem mertem elhinni: a kurrogó macskák, a reggeli verébricsaj, az optimista lepkenárciszok, az orgona duzzadó rügyei, ma délután egy ingatag röptű tarka lepke, a házfalon napozó bodobácsok, a bárányfelhőkkel cirmolt vízfesték kék égbolt, az egyre későbbre tolódó naplemente, a nap cirógató sugarai és ereje, a hátamon felmelegedő széldzseki, s itt, bent a szívemben ez a kis halk, suttogó, bátortalan hang, hogy mégiscsak jó élni... Most már minden jobb lesz, mert itt a tavasz.

[Örömnapló: 67. nap]

Monika Warakomska festményét itt találtam. Tele van tavaszi fénnyel.