Réges-régen, amikor utoljára sikerrel fogyókúráztam, minden egyes leadott kiló után azzal jutalmaztam magam, hogy ettem egy szelet sütit vagy kis darabka csokit. Aztán rájöttem, hogy most sem én találtam fel a spanyolviaszt, mások is tartanak csalónapot. Jót tesz a léleknek, aztán másnap mehet tovább minden a gondosan megtervezett úton.

Mivel ma kifejezetten gyilkos volt a torna, plusz sokat lépcsőztem és gyalogoltam, olyan fáradt vagyok, mint a lőtt kutya. Kicsit kancsalítok is, s csak egy kézzel tudok gépelni, mert a másikkal az ásításomat próbálom takargatni. Hiába, a kispolgári csökevényeimet nem tudom levetkőzni: még akkor sem tudok elkendőzetlenül ásítani, ha teljesen egyedül vagyok. Egyszer azt olvastam, hogy az számít igazán jólnevelt embernek, aki nem túr bele az orrába akkor sem, ha egyedül van otthon. Most mindenki szálljon magába... Mit is mondhatnék? Én nem vagyok tökéletes, néha tartok csalónapot...

A mai csalónap lényege, hogy úgy teszek, mint az okos lány, aki vitt is ajándékot, meg nem is. Szóval írtam is valamit, meg nem is...

S hogy az öröm se maradjon el: Misi szerint a húgomnak a palacsinta a kriptonitja, úgyhogy megleptem a tesóm egy adag palacsintával. A sütés felért egy újabb tornával, de nagyon-nagyon szeretem, ha ízlik a főztöm. Egyszer majd jó nagymama leszek. Az öreg csontjaim már megvannak hozzá.

[Örömnapló: 65. nap]