Oly sok eseménytelen nap után ma annyi, de annyi élmény zúdult rám, hogy hetekig lesz miből töltekeznem.

A szokásos SZTK-s kontroll után bementem az iskolába. Már a bejáratnál körbevettek a végzősök – gyönyörű, okos fiatalok. Az ajtóban Andi barátnőm várt. S innentől kézről kézre adtak, senkivel nem tudtam három mondatnál többet váltani, mert akkor már jött a következő mosolygó, ölelésre tárt karú kolléganő, kolléga, „nemistanítom” gyerek.

Az aula tele volt, szédület volt nézni azt a nyüzsgést. Elszoktam a tömegtől. Úgy éreztem magam, mint a legeslegelső tanítási napon. Én egy 120 fős iskolából jöttem az Aranyba, ahol azon a szeptember 1-jén 1100 gyerek zúdult be a főbejáraton. Plusz a kicsik szülei. Az akkor még ismeretlen tanárok, iskolai dolgozók. Álltam az egyik oszlopnál, nem tudtam elindulni, attól féltem, hogy elsodornak. Csak jöttek és jöttek, én meg szédültem a tömegtől. Most ez a tömeg ezer nevet kapott, már nem elsodor, hanem felemel, ringat, magával ragad – s mindenekelőtt visszavár. Elmondhatatlan érzés. Rengeteg szeretet vesz körül minden alkalommal, amikor bejutok a suliba. Nélkülük nem tudnám mindezt végig csinálni, ehhez már kevés lenne csak a családom támogatása.

Ajándékokat is kaptam ma! Anditól felemás baglyos (!) zoknit, Misitől házikó formájú madárodút, a doktor bácsitól pedig ígéretet arra, hogy lesz nekem egy szép térdprotézisem. Hopp, hej hopp!

...És még baglyokat is láttam Nyírmadán!

[Örömnapló: 64. nap]