„Tudod, galambocskám, a számoknak külön világuk van –  mondotta –, szigorú és zárt világ, amelyben megváltoztathatatlanok, örök érvényűek a törvények. Boldog az, aki eljut ebbe a világba. A számok nem csalnak meg soha senkit, a számok nem okoznak senkinek sem fájdalmat, aki közöttük él, annak nem fáj soha semmi”.

A fenti idézet Kertész Erzsébet Szonya professzor című, lányoknak szóló könyvéből származik. A történet 1868-ban kezdődik, amikor a pétervári fiatal lány névházasságot köt egy ismeretlen férfival, hogy külföldre mehessen tanulni. Spoiler: a stockholmi egyetem professzora, világhírű matematikus lesz belőle.

Én még a boldog múlt évezredben voltam általános iskolás, amikor teljesen más volt a követelmény minden tantárgyból, így matematikából is. A szorzás-osztást csak harmadik-negyedik osztály végére kellett tudnunk, s a felső tagozatos tananyag is feldolgozhatóbb mennyiségű volt, mint mostanság.

Egy olyan időszakban talált meg engem Szonya, amikor először tanultunk énekórán a komolyzenéről, rajzból pedig az absztrakt ábrázolásról. Annyira szerettem volna érteni ezeket a felnőttesnek gondolt dolgokat. De a tananyag kimerült a zenehallgatásban, talán Prokofjev Péter és a farkasát vettük végig úgy, hogy tanár bácsi felhívta a figyelmünket arra, mit hallunk, mi is történik most. Rajzból pedig csak lapozgattuk a kemény fedeles művészettörténet könyvet. Soha nem volt rajzszakos rajztanárom, nem tanultam meg rajzolni, műalkotásokat elemezni, értelmezni. S ezek tetejébe itt van ebben a könyvben egy fiatal nő, aki rajong a matematikáért. Élvezi a hosszas levezetéseket, az addig megoldhatatlannak tartott matematikai problémákat. Én meg nem is értettem, mi lehet az a rejtély, ami csak számolással megoldható.

Olyan volt, mintha megnyitottak volna előttem egy-egy titkos átjárót, amin bekukucskáltam, de nem volt elég tudásom hozzá, hogy beléphessek. Időről időre fájó veszteségként élem meg ezen tudományok hiányát.

De miről is jutott eszembe Szonya professzor? Arról, hogy most tudatosult bennem, hogy a június óta végzett gyógytorna hatására mindent, de mindent számolok. A gyakorlatok közben fontos, hogy meglegyen a megfelelő ismétlésszám, hol magamban, hol nyögve, félhangosan számolom a lábemeléseket, lépéseket stb. Ezzel nincs is semmi baj. De nemrég döbbentem rá, hogy akkor is számolok, amikor csak elsasszézok az ajtóig. Kavarom a pörköltet – hetet jobbra, egyet ellentétes irányba, ahogy Harry Potter kileste a Bájitaltan tankönyvéből. Mosom a fogam – számon tartom a sikamikát. Tíz habos-szivacsos dörzsöléstől lesz tiszta egy-egy végtagom. Darabra tudom, hányszor húztam végig a kefét a hajamon – már rég nincs meg a száz, pedig Apától úgy tanultam. Tökéletes tanács volt gubancos haj ellen, és csak jóval később éreztem át annak furcsaságát, hogy Apa akkor már homloktól tarkóig kopasz volt... Bicékelek az udvaron, s azon kapom magam, hogy számolok. Az első gödörig vagy fűcsomóig. Ott megbotlok, kezdem az elejéről. Adagolom a napraforgót az etetőbe: egy marék, két marék... Basszus, tegnap a babot kezdtem számolni a kanálban! Aztán azt, hány kanál leves van a tányérban. A tüsszentéseimet! Az ághegyen a verebeket. De miért?

Megvan a megoldandó rejtély. A számolás is stimmel. Csak legalább élvezném.

[Örömnapló: 62. nap]

Nem reklám, de itt vannak ilyen pólók.