Ma végre igazi tavasz volt! Reggel a verebek rajcsúrozására ébredtünk, a cinegék még nem daloltak ugyan tavaszt, de fényesebb sárga mellénykét öltöttek a tegnapinál. A feketerigó úri jódolgában azt sem tudta, hogy a hintaállványnál kotorja arrébb a száraz füvet a mindenféle földi jókért vagy a szokásos helyén, a birsalma bokor alatt forgolódjon. Felváltva repült hát ide-oda, s annak ellenére, hogy hím rigó volt, meglehetősen fúriásan viselkedett. Hisztérikus mozdulattal dobta fel magát a levegőbe, s a talaj felett húsz centivel száguldott a kert egyik sarkából a másikba, miközben halálsikolyokat hallatott. Mi lesz itt, ha még macska is téved a madárparadicsomba?

A csokisapkás verebek hozták a formájukat: egyik beült az etetőbe, s mindig úgy fordult, hogy a cinegék még véletlenül se tudjanak maghoz jutni. A másik viszont a párkányon táplálkozott nagy komótosan – épp csak partedlit nem kötött maga elé. A harmadik-negyedik mag után viszont mindig tett egy laza karatemozdulatot, amivel a lába elé került eleséget lerúgta az ablak alá. Valószínűleg nem a röpképtelen haverokra gondolva tette ezt, hanem egyszerűen ilyen seggfejek a verebek. Így aztán néha beleavatkoztam a természet rendjébe, s közelebb léptem az ablakhoz. Az árnyékomat látva surrogva-burrogva átfúrták magukat a tüskés bokron, kiabálva megvitatták, mekkora veszélyben is forgott az életük, aztán minden kezdődött elölről. Amikor a széncinegék a visszakapott etetőhöz nem engedték oda a barátcinegét, befejeztem a jófejkedést.

A fenyőfáról egyre több tavalyi toboz hullik le; van egy remek hely az ágak között, ahová mindig odaképzelek egy bagolyfészket – hátha egyszer bevonzom. A magnólia és az orgona nagyon belehúzott, napról napra dagadtabb rügyeket ringatnak. A japánbirs gyönyörűnek ígérkezik az idén. A korallberkenyét – az ismert okok miatt – nem metszettem meg, nincsenek új hajtásai, nem piroslanak messziről az ágvégek, mint rendesen. Majd jövőre. A tavalyelőtt áttelepített futórózsák nagyja megmaradt, idén remélhetőleg virítani is fognak. A tulipánjaimat megette a kert, de a lepkenárcisz érzi a flow-t, nagy optimistán már a bimbóit neveli.

Tavasszal az embernek is illik optimistának lennie. Úgyhogy én egy optimista bicebóca vagyok.

[Örömnapló: 61. nap]