A világon mindennek van világnapja, így az ölelésnek is, de az október 15-én van. Ma – aki teheti – egyéb szerettein túl kifejezetten egy könyvtárost zárjon karjaiba. Egy másik megközelítés szerint a Haditechnikai kutatók és fejlesztők napja is ma van, de a tegnap történtek fényében erről inkább nem emlékeznék meg. Február 28. mostantól lehetne a Filmeket átcímkéző informatikusok és médiamunkások napja is, hiszen tegnaptól az összes olyan amerikai film, amely az elnök nemes, példamutató viselkedéséről, emberi tartásáról, erkölcséről, sőt, általában az a sok lózungos sorozat az amerikai fékekről és ellensúlyokról mind-mind átkerülhet a Sci-fi vagy a Történelem kategóriába. Nagy meló, de kiérdemelték az átsorolást. De nem folytatom tovább ezt a gondolatsort, mert nem tölt el örömmel.
Beszélnék inkább egy könyvtárosról, akit szívesen megölelnék, de már 23 éve nincs köztünk: ő az Édesanyám. Életünk sok-sok éve telt el úgy, hogy Anya a délutánt a könyvtárban töltötte. Nem volt végzett könyvtáros, de abban az időben a magyartanárok gyakran kapták ezt a feladatot. Hogy ne legyünk otthon egyedül, iskola után lepakoltuk a táskánkat, aztán visszamentünk a könyvtárba. Akkor a könyvtár még a csönd és béke szigete volt, nem zajos közösségi tér. Ott olvashattuk el azokat a könyveket, amelyeket itthon nem találtunk meg a polcon: Pöttyös Panni, Boribon, Fülesmackó – nekem ezek voltak az elsők, nem úgy, mint Csilla húgomnak, aki első osztályba a Nagy indiánkönyvvel a hóna alatt érkezett, aztán elsírta magát, amikor odaért a történetben, hogy Uncas meghalt.
Ahogy nőttünk, Anya úgy terelt minket a mind fajsúlyosabb olvasnivalók felé. Negyedikes voltam, amikor mese helyett – igen, még akkor is volt esti meseolvasás – az Egri csillagok első oldalát olvasta fel, s amikor követeltük a folytatást, kezünkbe adta a vaskos kötetet. Aki nem szeret olvasni, annak fogalma sincs arról, mit jelent egy betűimádónak egy vastag könyv. Nem vagyok benne biztos, hogy van-e összefüggés, de mintha a Sándor Mátyás-filmek után kezdődött volna a Verne imádatunk: Nemo kapitány, A rejtelmes sziget, Nyolcvan nap alatt a Föld körül, Utazás a Holdba, Grant kapitány gyermekei és persze a Kétévi vakáció. Meg a többi, aminek a címét nem akarom felsorolni. Egy ideig egymás kezéből vettük ki a Delfin-könyveket, majd elváltak útjaink: Csilla versenyt olvasta Anyával a Jókai-köteteket, én rákaptam a klasszikus magyar irodalom másik vonulatára, mai napig szeretem Mikszáth és Móricz írásait. Aztán jött Apa és Rejtő Jenő... Anya tromfolt a Hód-sorozattal (Mattyasovszky Jenő), s kezdődött a krimis időszak. Az Albatrosz könyvek. Nemere István. Moldova György. Vavyan Fable. Lőrincz L. László.
Anya mesélte, hogy amikor minket szült, mindháromszor ugyanazt a könyvet vitte magával a szülőotthonba: a Monte Christo grófját. Csoda, hogy szeretjük a romantikus regényeket? Meg a történelmi regényeket. Az ifjúsági irodalmat. A világirodalom nagy klasszikusait, Maupassant, Dosztojevszkij, Zola, Scott, Hugo, Csehov, London, Dickens, Tolsztoj műveit is ő adta a kezünkbe. Ó, azok a csodálatos nyarak, a hajnali, szemkiesésig tartó olvasások! Ami után félszavakból...
Gyakran elkeserít, hogy ha meghalok, nem olvashatok soha többé. Csak az vigasztal, hogy ha tényleg az van Odaát, amit remélünk, ott lesz Anya, akit megölelhetek, s elmesélhetem neki azt a sok-sok történetet, amit azóta írtak meg, hogy ő már nincs itt velünk.
[Örömnapló: 60. nap]
A képen Édesanyám van, kb. 30 évesen.
