Nem a zsemle kicsi, hanem a pofátok nagy – mondta anno Hofi Géza. De csak nem lehet igaz ez az én esetemre is!? Az történt ugyanis, hogy mind a betegfelvételkor a traumatológián, mind a kórteremben, de még  műtőben, sőt az oda-vissza vezető úton a hordágyon is meg kellett állapítanom, hogy vagy jócskán szélesebb lettem, vagy a kórházat is elérte a zsugorfláció. Egyszerűen nem fértem el az ágyakon. Széltében-hosszában összezsugorodtak. Ha az egyik karomat kényelmesen magam mellé fektettem, a másik lelógott. Vigyázzállásban feküdtem, hogy ne billenjek le. Olyat tettem, mint még soha: önként kértem, hogy húzzák fel a rácsot az egyik oldalon. A lábfejem így is folyton az ágy végének feszült.

Na és az infúzió, amit a műtét után kaptam! Akkora volt, mint egy békebeli Amo szappan. S bár mindig azt hangoztatom az alacsony gyerekeknek, hogy jóból keveset adnak, azért kissé elkámpicsorodtam: ez fogja csillapítani a fájdalmamat? Ez fogja feledtetni velem a műtőben átélt élményeket? Mert bármennyire szuper kedves volt hozzám mindenki, akkor is csak negyedjére tudták jól megszúrni a gerincemet, éreztem a saját csontom égett szagát és azt ugyan nem tudom, hogy vésőt bevetettek-e a művelethez, de a kalapács sűrűn dolgozott a lábszáramon... Össze is zsugorodott a hadműveletben: pont egy titánlemezzel és hét csavarral lett kevesebb.

Szuggerálni kezdtem az infúziós palackot. Néztem a lehulló cseppeket. Az első száz után azt vettem észre, hogy kevésbé érzem a térdemben, lábszáramban a lüktetést. Figyelni kezdtem a légvételemre: levegőt vettem, s három másodperc múlva – amikor lecsöppent a gyógyszer – kifújtam. Háromszáz után jó kis bambának éreztem magam, ezer után már sosem tudtam, hol is tartottam a számolásban. Onnantól mindig csak tízig számoltam. De egyre hosszabbnak éreztem azt az időt, amíg a folyadékcsepp aláhullik. A kezdeti három másodperc tizenháromra nőtt, mire kifújhattam a levegőt. Biztosan eldugult valami. Vagy ez is egy zsugorflációs trükk: ha egyre lassabban folyik a lé, reggelig kitart. Számoltam volna tovább, de bejött a nővér, lekapcsolta a villanyt, s jó éjszakát kívánt. Még nem volt kilenc. Magam elé képzeltem a cseppeket, nem gondoltam a lábamra, a szagokra, a hangokra, semmire. Számoltam. Talán háromnál már aludtam. 11-kor diszkréten felbasszintották az összes villanyt, kikötötték az infúziómat. Kicsit vigasztaltam magam Agatha Raisin detektívtörténeteivel, aztán újra elszakadt a film.

Ma csak örömök értek: egyedül képes voltam leszállni az ágyról, felöltöztem, kimentem a folyosón lévő mosdóba, majd a saját lábamon mentem el az autóig. Fájt? Hát persze, nagyon, de meg tudtam csinálni.

S itthon kaptam egy váratlan ajándékot is az élettől: a madáretetőmet végre felfedezték a cinegék, s én az ágyban heverészve nézhettem, ahogyan ismerkednek a kölessel. Annyira nem jött be nekik, mint nekem az önhipnózis, de nem lehet minden tökéletes.

[Örömnapló: 32. nap]