Altatóorvosi vizsgálatra kellett ma mennem, izgultam rendesen, hiába nyugtatgattam magam, hogy ez még nem a műtét. 9.52-re voltam előjegyezve, Misi agyára mentem, mert hamar el szerettem volna indulni, hogy inkább ott várjunk, mintsem elkéssünk. Végül bejött egy munkahelyi telefon, addig én enyhe nyomásgyakorlásként beültem az autóba. 9-kor indultunk, 9.25-kor már a parkolóházban köröztünk. Ha 25 perc alatt ideértünk, csak megtaláljuk majdnem ugyanennyi idő alatt, hová kell menni, még az én befékezett teknősbéka tempómmal is – gondoltam. S lőn.
Vaskos dossziét vittem magammal, mert letöltöttem és kinyomtattam a kötelező leleteket a mellkasröntgenről, vérvételről, baktérium tenyésztésről, s a háziorvosnál készült EKG-t is szépen behajtogattam a lapok közé. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy bár minden fent van a felhőben, az egészségügy valamiért ragaszkodik a papírokhoz. De most hiába mondtam, hogy minden ott van kinyomtatva, az orvos csak rátette a kezét a dossziéra, s már diktálta is az adatokat az asszisztensnek. Mert megnyitották az EESZT-t. Ez volt az első kellemes meglepetés. A vérnyomásméréshez nem kellett felhúznom a ruhaujjat, azon keresztül is átjött a 176/90-es érték. Elhitték, hogy sosem szokott ilyen magas lenni. Még őszintén vallanom kellett a kilóimról – nem érdemes faragni belőlük, nem lenne szerencsés, ha emiatt elszámolnák a dózist az altatás során –, aztán kértek egy autogramot. A papír alá indigót (!) tettek, hogy meggyorsítsák az ügymenetet, mert sok az idős beteg, aki nagyon lassan ír.
Bár komótosan írtam le a szép hosszú nevemet, mégis oly hamar végeztem, hogy odakint csak lestek, hogy jövök kifelé. 9.50-kor már a kürtöskalácsosnál álltam a sor végén. Csodálatos volt ez a gyorsaság és gördülékenység. Kedves és figyelmes volt a doki. Az orvostudomány pedig rohamléptekkel fejlődik! Húszévesen még bugyira-melltartóra kellett vetkőzni egy vizsgálathoz, harmincasként elég volt derékig, aztán olyan sokat fejlődött a fonendoszkóp, hogy csak nyakig kellett felhúzni a blúzt, s már működött is. Ez a mostani csúcsmodell már azt is tudja, hogy a zárt felsőm nyakán elölről bedugja az orvos a fém korongot, kettőt motoz, ugyanezt megcselekszi a hátamon, s már kész is vagyok. Szerintem ha így halad a műszerek érzékenysége, elég lesz belépnem az ajtón nagykabátban, az orvos felemeli a kezét ilyen ördögűző mozdulattal, s mire annyit elmormol magában hogy „Távozz tőlem sántán!”, már a fülében is lesz a szívem, tüdőm összes zördülése. Mert ugye csak arról van szó, hogy már erre is képes az orvostudomány, nem arról, hogy már rég nem vagyok Tavasztündér...
[Örömnapló: 28. nap]
