Gyerekkoromban senki nem ijesztgetett csúszómászókkal, legfeljebb a fiú osztálytársak jöttek túl közel az arcomhoz egy-egy cserebogárral – ami ugye mégsem csúsz-mász állat, kivéve, ha kiszedik a lábait, brrrr –, hogy nézzem meg, ez egy királynő, mert piros a tora. Farkas sem lakott a Bence-hegyen vagy a Vitéz-kanyarban, mégis gyakran játszottam azt, hogy gyorsan be kell ugrani a megvetett ágyba, s alaposan be kell takarózni, különben elkapják a lábamat a kígyók, meg hogy úgy kell elbújni a „bunkerben”, hogy akárhányan szorongunk is az ebédlőasztal alatt, senkinek ne lógjon ki  egy végtagja se, mert azt megeszik a farkasok.

Nem emlékszem arra, hogy mi játszottunk volna tűz–víz–repülő játékot, de felnőttként megtanítottam pár gyereknek: az elrikoltott vezényszóra le kell guggolni a tűzhöz, felhúzni a lábukat, nehogy vizes legyen vagy éppenséggel hasra vágódni az alacsonyan szálló repülő elől. Jó állóképességet igénylő feladat, s megfelelően hangos is, tehát minden igényt kielégít.

A „föld láva” játék is túl későn talált meg engem, ezért soha nem lépkedtem ruhadarabokon, táskán, újságokon a célig.

Majdnem lemaradtam a krokodilokról is...

Az úgy volt, hogy miután kellően kifetrengtem magam a gyógytornán mindenféle egyensúlygyakorlatok közepette, végre kiguríthattam a gerincoszlopom alól a hosszú, dagadt kígyóra emlékeztető kínzóeszközt, s oda kellett mennem a bordásfalhoz. Persze túl egyszerű lett volna csak úgy simán a talajon figurázni, előbb fel kellett küzdenem magam a jumperre, a korábban már emlegetett, félbevágott labdára emlékeztető szörnyetegre. Szerencsére a balettmozdulatok közben kapaszkodhattam a bordásfalba. Miután az összes vizet kifacsartam a fából, s úgy reszketett mindkét lábam, hogy hallottam összecsörrenni a lábamban a vasakat, Ágó a terem közepére penderítette a jumpert és egy egyensúlypárnát. – Instabilról instabilra, ismerős, csináltad már – szólt. Fel, fel, le, le. Szerencsére ballal kellett kezdeni, azzal mégiscsak ügyesebb vagyok. Az ilyen egyensúlyozások során én mindig kinézek egy fix pontot, vagyis mire végzek, nemcsak a víz csorog mindenemen, de lyukat is szuggerálok a padlóba.

– Egyszerű lesz a következő feladat, fellépsz és megállsz – hangzott az ukáz. Felléptem, álltam, citerázó lábakkal. Amikor meginogtam, hátra leléptem a párnára.

– Vissza, fel! Jobb lábadat jobban nyomod a labdába, megállsz és rám nézel!

Elszakítottam a tekintetemet a padlóról, ránéztem Ágóra – mosolygott. De úgy mindene: a szája, a szeme, de talán még a füle is. S ha csak mosolygott volna, de elkezdett mozogni jobbra, balra, jobbra, balra. Elvesztettem az egyensúlyomat, jobb lábammal előre leléptem a jumperről. Vissza. Fellépek, megállok, nagy nehezen ránézek, mosolyogva elindul minden irányba. Elkapom a tekintetemet, lelépek. Vissza. Mosoly. Táncol előre és hátra – tűrhetően bírom. Elmozdul oldalra, én dőlök lefelé, mint a zsák, alig tudok a padlón megállni. Kobold-effektus... Az ír erdei koboldokról tartják azt, hogy rezzenéstelen tekintettel, merőn kell nézni őket, mert ha egy pillanatra leveszed róluk a szemedet, eltűnnek a kincsekkel együtt. Egyre koordinálatlanabb a mozgásom. Egyik oldalon leesek, másikon felmászok. Ezzel elvagyunk egy darabig, közben Ágó megkérdezi, hogy nagyon utálom-e. Hát hogy is utálhatnám, amikor éppen finomhangolást végez az agyamon, s közben úgy mosolyog, mint kevesen ezen a savanyú világon?

Végre megkegyelmez, s míg egyszerre három zsebkendővel törlöm arcom verítékét, elárulja, hogy a kisgyerekeknek ilyenkor azt szokta mondani, nem szabad leesni, mert akkor jönnek a krokodilok.

Szóval engem ma többször is megettek a krokodilok...

[Örömnapló: 27. nap]