Bár a posztjaimat apró-cseprő örömeim megosztására szántam, ráadásul kedves tanítványaim szerint pénteken csak öröm van, de valami kikívánkozik belőlem a tegnap történtek kapcsán: elolvastam a bombariadós cikkekhez írt kommenteket, illetve bekukkantottam az asszonypletyis csoportba, s megállapítottam, hogy nincs semmi új a nap alatt. A bombával fenyegető ismeretlen bűne eltörpül a tanárokéhoz képest. Mert a fenyegető levél elolvasása után azonnal kiterelték a gyerekeket a hidegbe, még a táskájukat sem vihették magukkal, illetve azért, mert táskával a hátukon ácsorogtatták őket a fagyban. Mert csak az iskolaudvarra vitték ki őket. Mert elvitték őket az iskolából a sportcsarnokba, pedig a szülők az iskolánál keresték őket. Mert nem telefonon üzentek, hanem ímélben. Mert csak annyit írtak esemesben, hogy vészhelyzet van, el kell vinni a gyereket. Szörnyű, hogy nem volt a gyerekeknél a telefonjuk, ezért a szülők nem érték el őket, de még rosszabb, hogy azonnal kiosztották a telefont, és a gyerekek beparáztatták egymást és a szülőket, mert zokogva telefonáltak a munkahelyre, hogy nem akarnak felrobbanni. Minden tanárt ki kellene rúgni, mert nem vették komolyan a fenyegetést, semmit nem mondtak a gyerekeknek, mintha sima tűzriadó lett volna. De a legnagyobb pánikot azok a beszari tanárok keltették, mert halálra válva rohangáltak fel-alá a folyosón, pedig „a tanárok elvileg ki vannak képezve az ilyen helyzetek kezelésére”. Tűzriadós levonulásra igen, de erre? „Minden alkalommal, amikor elhagyjátok otthonaitokat, azzal a megértéssel teszitek, hogy talán soha nem tértek vissza élve.”
És itt abba is hagyom, kicsit elegem lett az emberekből.
Mivel most megtehetem, a madarakat fogom nézegetni. Megkaptam ehhez álmaim madáretetőjét. Várom a jövő pénteket, hogy megműtsenek, s minél előbb csatlakozhassak azokhoz a szörnyű tanárokhoz. Több mint 30 éve vagyok egy közülük, s tudom, hogy ezekkel a vádaskodásokkal kiváló kollégák tízezreit bántották meg, akik tegnap úgy indultak le a lépcsőkön, ki az iskolából, hogy ők talán most életeket mentenek meg a legértelmetlenebb haláltól. Ami pedig a levélírót illeti: minden titokra fény derül egyszer, s az illető a történelem szemétdombján fogja végezni. Higgy nekem, töritanár vagyok.
[Örömnapló: 24. nap]
