Azt figyeltem meg az elmúlt hónapokban, hogy hetekig néma a telefonom, aztán hirtelen egyik hívás követi a másikat. Tegnap belekezdtem a mosogatásba, bent felejtettem a készüléket, s mire besántikáltam, azt láttam, hogy egyszerre hárman akartak velem beszélni. Jaj, annyira jó volt!

Ma folytatódott a léleksimogatás – hívások, üzenetek formájában. Rengeteg erőt merítek ezekből, segítenek abban, hogy ne érezzem ekkora tehernek magamat. Aztán leteszem a telefont, kinyomom a chat-ablakot, s jön a szívfacsarászat. Tudom, nincs ilyen szó, de attól még valós érzést takar. Móra Ferenc érezhette ezt, amikor nem mehetett iskolába, mert nem tudták kifizetni a tandíjat. Hallotta az utcán elhaladó gyerekek zsivaját, még be is zörgettek, be is kiabáltak neki, de ő nem mehetett velük. Kiűzetett, mint Ádám a Paradicsomból... „Csakhogy Ádámot csak a paradicsomból kergették ki, nem az iskolából, őt csak a terített asztaltól tiltották el, nem a könyvektől - azt ki lehet bírni, abba bele lehetett nyugodni.”

Elfacsarodik a szívem, mert a kolléganők, barátnők holnap bemennek az osztályba, odaállnak a gyerekek elé, én meg az instabil párnán próbálom megtalálni az egyensúlyt, mert amíg az nincs meg, nem tudok fájdalom nélkül járni, s amíg nem tudok járni, nem bírok felmászni az emeletre, a tanterembe. Tudom, nekem most ez a feladat jutott. Csak azt nem értem, mivel érdemeltem ki azt a szerencsétlen esést.

S ahogy így borongok magamban, érkezik egy újabb üzenet egy kedves diákomtól a leendő osztályomból: „Csak eszembe jutott ma tanárnő, mert kinéztem az ablakon és rájöttem, hogy nagyon régen nem láttam az ágcsúcson pihenő varjat. Aztán eszembe jutott, lehet hogy odaköltözött tanárnőhöz...”

Nem, Csenge, nem a varjú költözött ide, hanem az egész iskola. Ide, egyenesen a szívembe.

[Örömnapló: 16. nap]

Ha valakinek ismerős a varjú nélküli ághegy, az nem véletlen, itt olvashatott róla: https://aranygyapju.blog.hu/2024/01/23/varju_az_aghegyen