Negyvenöt éve…Kimondani is sok… Negyvenöt éve, 1980. május 26-án az én hősöm − na jó, a mi hősünk −, Berci, azaz Farkas Bertalan, az első magyar űrhajós a Szojuz-35 fedélzetén elindult a világűrbe.
Hatodikos voltam, s mondhatom, életemben nem láttam az övénél igézőbb barna szempárt és kackiásabb bajuszt. Tessék, kimondtam. Ő volt életem első szerelme. Ha nem számolom Tarzant, akibe negyedikben zúgtam bele, de ő nem ér, mert őt csak elképzeltem tanár bácsi rajzórai meséi alapján, míg Berci valóságos volt, és azt is tudtam, hogy hazafelé itt vezet majd el az útja Székelyen keresztül, és láthatom, néhány méterről…
Mindannyian lázban égtünk persze. A tanácselnökök állítólag utasítást kaptak, hogy a Záhony felől érkező konvoj útvonalán minden porta, árok, dűlő, kaszáló és a kószáló tehenek is rendbe tétessenek, úgyhogy kaszára, kapára kapott a falvak apraja, nagyja, és úgy ragyogott minden, mint Salamon tö…Hm… Szóval tökéletes lett minden.
A tévéhíradóban láttunk már éppen elég augusztus huszadikai díszszemlét, hogy tudjuk, hogy is megy ez. Szép méltóságteljes menet, nyitott fekete Volga – autók terén ennél tovább nem terjedt a fantáziánk −, amelyből Berci és Valerij Kubaszov fog integetni. Csak azon vitáztunk, szkafanderben vagy inkább egyenruhában lesznek, de aztán kiegyeztünk abban, hogy a sisak akkor sem lesz a fejükön, ha az űrhajósruhában feszengenek Pestig, így legalább megismerjük, ki ki… Bár én tudtam, hogy ééén nem tévedhetek…
A falu közepén felsorakoztunk templomtól templomig, a felnőttek virággal, a gyerekek egyenruhában, akkor ez volt az ünneplő, ez volt a természetes, szép vasalt nyakkendővel, síppal, dobbal, nádihegedűvel, legalábbis az Öcskös, aki ovisként nem volt felavatva még kisdobosnak sem.
Vártunk…
Vártunk…
Nem jöttek.
Hol volt még akkor mobiltelefon, meg internet, hogy tudhattuk volna, hol-merre járhatnak?
Egyszer zúgást hallottunk. Jönnek! Riadó! Mindenki letépte a nyakkendőjét, ordítva lobogtattuk, először alaposan megijesztve a Pannónia motorral érkező ismeretlent, aki végül vette a lapot, és barátságosan visszaintegetett. Nem, nem a középső ujjával, akkor még ismeretlen volt az effajta modortalanság.
Unatkoztunk, úgyhogy időnként valaki jönneket kurjantott, hogy lobogtathassunk, meg ordíthassunk. Én a türelmetlenségtől visítottam, annyira vágytam már látni az én Bercimet, jó, tudom, a mi Bercinket. De nem jött.
Csak olyan sokára, hogy már csak legyintettünk, amikor valaki unottan megjegyezte, hogy tán jönnek. Pedig… Elzúgott két hatalmas rendőrmotor, aztán zum, zumm, zuuúúúúúmmmm, három fekete autó, alig volt időnk ordítani, meg lobogtatni, s már el is porzottak. Merthogy késésben voltak. Meg messze van Budapest. És nem mehetnek lépésben minden kis faluban, mert akkor három nap alatt sem érnek oda. Ezeket persze a felnőttek mondták, hogy vigasztalják a csalódott csapatot.
Ez volt életem első szerelmi csalódása. Azóta is, ha látom, hallom a Farkas Bertalan nevet, mindig eszembe jut: Berci, Berci, legalább lassíthattál volna…
A képért örök hála A Régi Nyíregyháza oldalnak:https://www.facebook.com/photo.php?fbid=403684323037591&set=a.132637233475636.26691.132631426809550&type=1&theater!
