Az óráim zöme a harmadik emeleten van, olyan tantermekben, amelyeknek ablakai a belső udvarra néznek. Itt vannak a sportpályák, ahol boldogan rohangálnak a szabadok, míg mi a világháborúval birkózunk a négy fal között, meg a háromnyomásos gazdálkodással próbálok unalmat űzni. Igen, a tanári naivitásnak nincsenek határai.

A táblától vagy a tanári asztal mellől csak a fák teteje látszik. Ritkán nézek ki, nem nagyon van miért. Legfeljebb ha szállingózni kezd a hó vagy valami repül: egy helikopter, valamelyik kis gép a nyíregyi repülőtérről. Ha mennydörög az Antonov vagy egy Hercules, már nem fordulok az ablak felé, tudom, hogy úgysem fogom látni. Az meg hogy venné ki magát, hogy derékig kilógnék az ablakból, hátha megpillantok egy parányi foltot az égen?

Biztosan mindenki megtapasztalta már, milyen az, amikor nem direkt módon néz rá valamire, hanem csak a szeme sarkából érzékeli a mozgást. Odanéz: minden áll, semmi nem rezdül. Utána kétszer-háromszor ellenőrzi, de nyugi van. Ismét folytatja, amiben benne volt, s megint rebben valami a periférikus látómezőben. Kellett egy kis idő, amíg rájöttem, mi az: Lajos. Lajosnak hívom a varjút, aki a legmagasabb fa legkiállóbb ágainak csúcsára szokott ülni. Olyan, mintha oda lenne nőve. Nem látom, mikor jön, egyszer csak ott van. Mozdulatlan, rezzenetlen. Aztán mozdít egyet a szárnyán, keresi az egyensúlyt, elfordítja a fejét. A napsütésben csillog a koromfekete tolla. Ő lehet az őrszem. Vajon mire vigyáz? Lehet, hogy miránk?

Amikor megkértem az egyik kislányt, hogy fotózza már le nekem a varjút az ághegyen – nem viszek magammal a telefont órára –, Lajos lassan odafordult, mint aki tudja, mi is történik. A harmadik képen már elrúgta magát a fától. Jó darabig vissza sem jött. Furcsa, a lenti ricsaj, lárma nem zavarja, az üvegen túli néma fotózás viszont igen. Lehet, hogy annál is okosabbak, mint amit tudunk róluk?

Nem kértem ugyan írásos beleegyezést, de nem hiszem, hogy édes jó Lajosom pert indítana ellenem a fotó közlése miatt. Ha mégis, akkor csak kiülök én arra a párkányra, és megbeszélem vele a dolgokat. Ti meg fotózzatok, jó?

[170]