Pontosabban csak esett.Valamikor hajnalban kezdődött, nyolcra el is állt. Jó lett volna kicsit topogni benne, de előtte lejött némi ónos eső, nem kockáztattam, hogy rálépjek egy bujkáló jeges foltra. Hja, így múlik el a világ dicsősége...

Valamikor direkt kerestük, hol lehet csúszkálni egy kicsit. Kisiskolás koromban a csengetéskor vágtáztunk ki az udvarra, a legvagányabbak lódultak neki először, a rövidebb-hosszabb nekifutás után enyhén oldalra fordított lábfejjel csúsztak egy sort. Jött a következő, aki egy kicsivel nagyobb szakaszon tömörítette, síkosította a havat. A szünet végére már jegesen csillogó kifutópálya állt a rendelkezésünkre, ahol aztán ki-ki ügyességéhez és csizmatalpa anyagához képest vagy végig állva maradt, vagy kibukott oldalra. De gyorsan össze kellett szednie magát, mert már ott volt a nyomában a következő, és kibuktatni nem ért. A lányok általában kitárt karral siklottak, a fiúk lezseren zsebre dugott kézzel, unottnak tettetett arccal. Mert ha tényleg unták volna, elmennek hógolyózni...

A következő szünetet mindenki futva kezdte, sokan csak a sapkát húzták a fejükbe, vagy még azt sem, amíg a felnőttek utánunk nem kiabáltak, hogy ha jóanyánk meglát az utcáról hajadonfőtt, nyakon leszünk csapva. Ha nem volt szerencsénk, a takarító néni, aki körbejárta a három iskolaépületet, hogy szenet vigyen a cserépkályhákhoz, egy kis finom szürke hamuval leszórta a sikálkónkat. Főleg olyankor, ha meggondolatlanul a járdát tettük tükörjéggé. Akkor kezdhettük újra, kicsit arrébb a fő közlekedési útvonalaktól. Amikor nagyobbak lettünk, kicsempésztünk némi vizet, ami aztán hamar megfagyott, mert akkor a telek még hidegek voltak, a hó hetekig megmaradt, nem úgy, mint ma. Oké, felnőttként a napi közlekedés során ez nem hiányzik, de most félre a realizmust, nosztalgiázom, csak a szépre emlékezem. Például arra, hogy tanárként a sorakozónál betereltük a gyerekeket az épületbe, aztán óvatosan mi is csúsztunk egyet, ha nem is mindig lendületből, de egyik lábat elöl tartva a másikkal löködtük magunkat előre. És az is jólesett.

S ha már jóleső dolgokról van szó: szeretem az ablak előtti tűztövist, minden évszakban szép, de talán havasan a legszebb. Öröm nézni. Mára ez jutott.

[Örömnapló: 3. nap]