Éveken keresztül táncoltunk a PET-palackokon, hogy kiszorítsuk belőlük a levegőt, s lehetőleg mind beleférjen a szelektív kukába. A reklámkampány a „Tapossa laposra!” szlogenre épült, aztán ez a mese is megváltozott. Most beleszuszogunk a flakonba, ha pici horpadás van rajta, nehogy ne vegye be a kényes gépgyomor. De igazából nem erről szeretnék írni, csak a taposógépről ugrott be a régi reklámszöveg.

A szerkezetet még a nyáron kaptam Attila sógoromtól. Akkoriban önállóan az ágyról sem tudtam leszállni, úgyhogy félretettük és néha megnéztem, nem ment-e összébb, nem lett-e alacsonyabb, mert megmászhatatlan hegynek tűnt előttem.

Amikor megtanultam bottal járni, megálltam a gép előtt, de nem tudtam fellépni rá. Ha ballal próbáltam, rá kellett volna nehezednem a sérült lábamra, s az még nem ment. Jobbal meg egyáltalán nem tudtam felfelé lépni. Ez még két hónap múlva is sok gondot okozott. Ha az udvaron egy kis egyenetlenség volt előttem, nem tudtam tovább lépni. Még a temetőbe sem mentem el gyertyát gyújtani, mert nem akartam, hogy megbámulják a bénázásomat. Csak napokkal később vitt ki Bence, s kis híján pánikba estem, amikor egy olyan részhez jutottam, ahol az eső kicsit kimosta a talajt a sír mellett, mert nem tudtam, melyik lábammal kell lépnem, hogy ne essek el.

Valamikor november közepén tudtam először felkecmeregni a széles lábtartóra. Ez persze nem jelentette azt, hogy át is tudtam helyezni a testsúlyomat. Ehhez kellett egy bő hónap és sok-sok torna, erősítés. Egy hónap múlva 25 lépéspár volt a csúcsom. Utána reszketett minden izmom.

Ma két részletben 500 lépést tettem meg, vagyis 250-szer helyeztem a testsúlyomat a jobb lábamra. Ezt a nyáron még elképzelhetetlennek tartottam. Főleg torna után... Nem mondom, hogy nem kellett lefeküdnöm utána, de megcsináltam!

[Örömnapló: 2. nap]

A kép forrása ITT.