Tudom, tudom, aki örül a hóesésnek, az jöjjön az alábbi címre, a hólapát a kapu mögé támasztva várja, meg hasonló okosságok, de akinek nincs fagyott kutyaláb a szíve helyén, annak be kell ismernie, hogy gyönyörű volt a ma délutáni havazás.

Először az apraja érkezett, a felderítők. Még kevesen voltak, jól szétszóródtak, benéztek ide is, oda is, de rögtön nyomuk veszett. Leküldték a kétszeresét a csapatnak, pilinkéltek, igyekeztek, de csak egy-két nedves pacni maradt utánuk. Nosza, új parancsot kaptak: kapaszkodjanak össze. Ehhez biza már a legvaksibb öregasszonynak sem kellett feltennie a szemüvegét, hogy meglássa. Akkorára híztak hóék, hogy amint nagy elbizakodva letottyantak a járdára, a tujára, a kocsi tetejére, szabályosan puffantak egyet – megremegtek, mint a puding, de azzal vége is volt a pünkösdi királyságnak.

Holle anyó letekintett, jól felrázta a dunyháját, s azonnal jöttek – mit jöttek, méltóságteljesen ereszkedtek a tízforintos nagyságú csillagcsokrok.

– Szép, szép, de csak ennyi?

Meghallotta anyóka, s akkorát vágott a jobb napokat látott csíkos huzatra, hogy menten kirepedt a dunna oldala –  dőlt a hó belőle.

– Ejnye, ténsasszony, nem kell mindet miránk pazarolni, tessen gondolni az eszkimókra is!

 Holle néne ettől végképp begorombult: rádobta a párnákat a dunnára, és csépelni kezdte a kispárnával az egész hóbelevancot. A nagy hadakozásban megoldódott a fején a kendő, szétcsúszott a hajfonata.

– Na, ez is miattatok van, azt se tudjátok odalent, hogy mit akartok. Ha nem esik a hó, akkor nyígtok, ha küldöm rátok az áldást, rinyáltok. Nesztek, nesztek! – dühöngött Holle asszonyság, és tébolyultan megrázta a haját. Hej, csak úgy hullott a korpa! Ettől már ő is észbe kapott, bevette a párkányról az ágybelit, s bevágta az ablakot. Meg is állt a hóesés.

Így volt, nem így volt, ki tudja. De hogy szép látvány volt, az bizonyos!

[119]

A kép forrása itt van.