Szeretem a kerek számokat, kerek évfordulókat – a netes kihívásokat viszont soha kedveltem.   Nem öntöztem magam jeges vízzel, nem kerestem fekete-fehér fotót, tíz legkedvesebb verset, könyvet. Egyik sem vonzott.

Ez a kihívás viszont nagyon megfogott engem: száz napon át találni valami jót, pozitív történést. Bármi lehet. Akkor próbáltam kimászni a Covid okozta mély depresszióból. Nem csupán a fájdalmak és a szövődmények viseltek meg, de amikor elolvastam a hivatalos kórházi protokollt, hogy kit kell megmenteni abban a helyzetben, ha túl sokan szorulnának lélegeztetőgépre, s már nem tudnának mindenkit ellátni – nos, ott egyszeriben fölöslegesnek találtam magamat, az egész életemet, mindent, ami meghatároz engem. Mert ott nem számít, ki voltál, mennyit tettél le az asztalra, mennyit tanultál, feláldoztad-e magad a munka oltárán, jó anya és feleség voltál-e. Csak az számít, milyen az aktuális fizikai állapotod. Ha van melletted egy erősebb, akinek több esélye van a túlélésre, őt fogják megmenteni, akkor is, ha soha semmit nem tett másokért. Élhet, egyszerűen csak azért, mert jobb kondícióban van. Nehezen viseltem a tudatot, hogy baj esetén hagytak volna meghalni. (Nem kérek helyreigazítást, ha netán félreértettem volna, nem akarok többet ezzel a témával foglalkozni, túlléptem rajta.)

2020. november 21-én kezdtem. Persze rögtön fel is adhattam volna, mert nem jelent meg az első poszt. De nem akartam azonnal abbahagyni. Másnap kettőt élesítettem.

Néha nagyon nehezen ment, egyetlen mondatot, egyetlen képet tettem fel. Aztán ahogy visszatérhettem a munkába, úgy lett egyre színesebb körülöttem a világ, s nekem is megszaporodtak a mondanivalóim.

A 32. napon tettem közzé először a Facebook-on is, hogy mibe is vágtam a fejszém. Éppen sütőtök krémlevest főztem – életemben először –, aztán jött a mézeskalács, a karácsonyfa felállítása, s újra bebizonyosodott, hogy nagy keletje van a drámáknak, mert az ínszakadásos történetemet két nap alatt ötszáznál többen olvasták el.

Nem tudom, miért döntött úgy a blogoldal, hogy megszünteti a lájkolási lehetőséget, de igazából mindegy, tudom, hogy a közvetlen környezetemből kik olvasnak, s nem a számok miatt, hanem elsősorban magam miatt csinálom. Illetve csináltam. A kihívást teljesítettem. A vége kicsit pont amiatt lett kényszer, mert tudtam, hogy várják a mai jót. Mostantól nem lesz kötelező naponta írnom. Ha nem lesz időm, nem lesz pozitív élményem, nem fogok töprengeni. Csak azért nem, hogy lehessen 150. meg 500. poszt. (1001. sem, bocsánat, Csilla! Még a te kedvedért sem, bármennyire szeretlek.)

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki velem tartott. Kicsit sikerült kimásznom a „vízzel telt szarvasnyom-szomorúságból” – ezt a gyönyörűséget Lázár Ervin emlékére írta Boldizsár Ildikó. Még bohóckodásra is futotta a végén.

Azért emlékeztetőül ideteszem a verseket, hogy megmaradjon, honnan indultam. Mert igazán akkor mérhető a gyógyulás.

Vigyázzatok magatokra! Keressétek a jót a napban, s meg fogjátok találni!

***

Szobányi nagy körhinta forgat, a lent is fent, a fent is lent.
Minden szó bádogcsuporba ejtett fémgolyó,
fel-le rázzák, rázzák vadul, míg te vízszintesen reszketsz.
Fájnak a fények. A paplan most nem menedék.
Így érezheti magát egy lebontásra ítélt melléképület.
Ideges a lábad, önálló akarattal ruházza fel magát.
Rúg, ha kedve tartja, s makacsul a szőnyegre tapad, ha lépnél.
Nem a tiéd a tested.
Lázlidércek szürcsölik a véred.
Bekopog régi barátod, a migrén, s táncra kel a hányingereddel.
Hajnalig tart a móka.
Éjfélig bírod a kicsoszogást, előbb diszkréten, majd horkantva okádsz,
fél egykor feladod, tálba rakod a motyót,
szédelegve görnyedsz az ágy szélén.
Háromkor már csak a fejed fordítod oldalra a párnán,
s rábízod epekeserű nyálad a gravitációra.

Lent vagy. Lent.

*

Négy hete lettél fordítva működő humán kaleidoszkóp:
minden nap másként vagy szétesve.
Csillogásodat a láz adja, s a maláriaszerű hidegrázást kísérő hideg veríték.
Négy hete áltatod magad azzal, hogy holnapra jobb lesz,
de csak lakhelyet cserél benned a fájdalom.
A nyúlós gyengeség mintha örök időkre társaddá szegődne,
nem tágít,
hegymászássá nehezíti a fogmosást, a lenge kéztörlő mázsás nehezék.
Vacogsz a forró víz alatt, de nem hagyod ki a napi tusolást.
Tétován nézed a kezedben a fekete flakont – megint a fiúkét használtad.
Vállat vonsz. Már úgysem érzed rég a saját szagod.
Széles terpeszben, robotszerű mozgással löködöd magad az ágyig,
ki kell pihenni a nagy melót.
A macska makacsul az ágyadba mászik, dorombolva gyógyítana,
de most nem bírod a tehénkedést – ne, Boci, most ne bánts!
Egyszer kísérled meg a hajmosást. A vörös festékkel mintha a véred is kifolyt volna,
a kád alján mészárszék, kitépett zsigerekként kígyózó keskeny hajcsomók.
Viaszsárga vagy, alig látszol a tükörben.
Borzas szemöldököd és epilálásra váró egyéb szőrszálaid adnak némi karaktert arcodnak.
Csúnya leszel a ravatalon, rikolt be kintről a bagoly.

Hamvasztást kértem, súgod, majd lekapcsolod a villanyt.