Negyven éve rajongtam a baglyokért – hol voltak akkor még a Harry Potter-féle varázsvilág leveleket hordó madarai? Nem akartam saját baglyot, csak gyönyörködtem bennük, ha nagy ritkán láttam egyet-egyet. Akkoriban nem volt külön csatorna a természetfilmeknek, egy-két képeskönyvben, néha újságban, s a madaras könyvekben volt módom erre. De ez is elég volt. Sokkal alacsonyabb volt az ingerküszöbünk, de jóval több a fantáziánk. Ha jobban belegondolok, igazi baglyot legelőször pályakezdő koromban láttam: ott laktak a kolléganőm kertjében a fán. Azt hittem, nappal csupán alszanak, de ehhez képest elég élénken forgatták a fejüket, pislogtak, ásítoztak. Szerettem nézni őket.

Volt nekem is medvés korszakom. Akkoriban sokat mondogattam, hogy ha milliomos leszek, medvét veszek, mindenhová velem fog jönni. Nem voltam hajlandó tudomásul venni, hogy a medve vadállat, nem plüssből vannak a fogai és a karmai.

Felnőttként szintet léptem: belebolondultam az elefántokba. Élvezem, ahogy nesztelenül járnak azokon az ormótlan talpakon, ahogy libeg a fülük, egymásba futnak a ráncaik. Életemben egyszer volt módom megsimogatni egy elefánt ormányát. Almával csaltam közel magamhoz. Furcsán durva tapintású volt a bőre, el is kaptam a kezemet, nehogy én is megijesszem őt. Igen, megijedtem. Egy jelképes szalag választott el ettől az óriástól, akinek egy haragos mozdulata is az ember életébe kerülhet. Jobb az óvatosság, a medvét sem engedném már a párnámra.

Azért azzal a kis „cukifánttal” szívesen találkoznék, akit ma láttam a Facebookon. Drága bátor kis jószág! Utoljára akkor hatódtam így meg állattól, amikor láttam, hogyan bújócskázik a szamárcsikó: kilógott a két füle a fa mögül. Persze nem találtam meg ezt a fotót. Ha valaki látja a buta csacsit, küldje át hozzám.

A linkre kattintva – remélhetőleg – megnyitható a videó:  https://www.facebook.com/bronzpulyka/videos/346452099852186