Nem szeretek vásárolni. Engem nem mulattat, ha kirakatokat kell nézegetni. Ha ruhára van szükségem, legszívesebben nyugtatót vennék be, mielőtt bemegyek a próbafülkébe. Sosem értettem, miért a legsilányabb minőségű tükörrel szemben kell levetkőznöm. A világításról meg ne is beszéljünk! Már tizenévesen, vékonykán is dagadnak, viaszsárgának és bő negyvenesnek néztem ki miattuk. Rengeteg negatív élmény ért ezekben a fülkékben, főleg amikor valóban molettebb, sápadtabb és bő negyvenes lettem.

Ekkortájt kaptam a hálószobánkba egy jóindulatú, kedves tükröt: legalább nyolc kilóval kevesebbnek mutat, s mivel a fény jóval a hátam mögül érkezik, nincsenek ráncok, nincs narancsbőr, csak üde, friss lehelet, vagy miket is beszélek. Egyre kell vigyázni, napközben lehetőleg kerülni kell minden más tükröző felületet.

Mindez arról jutott eszembe, hogy megláttam a Facebookon a legkedvesebb butikom reklámját. Nem, szó sincs semmiféle ellentmondásról! Amikor meguntam, hogy nem tudok magamra felcibálni egyetlen normális ruhát sem, úgy döntöttem, hogy átlépek egy lélektani határt, s bementem egy olyan üzletbe, ahol direkt teltkarcsú vagy kifejezetten túlsúlyos hölgyeknek készült méreteket lehet csak kapni. A dagadt párduc is párduc, biztattam magam, amikor leemeltem néhány szimpatikus darabot. Nem volt hagyományos próbafülke, egy függönyt kellett csak magam elé rántani, mint a piacon. És nem volt tükör! Felvettem az első ruhát: fekete alapon sűrű fehér pöttyök felül, alul egyszínű, tehát optikailag vékonyít, miközben nagyobbnak mutatja a melleket. Nagyon-nagyon bő, kérek egy kisebbet. A férjem benyújtja a két számmal kisebbet. Ebből is ki tudnék esni. Sebaj, van még néhány tetszetős, rászántam magam, próbálgassunk. A pirosnak a dereka olyan széles, hogy egy nyári paplant még magam köré tudnék tekerni, hogy kitöltsem. Hosszában csíkos szép jön: tükör nélkül csak annyit tudok, hogy kissé mélyen dekoltált, tolatok kifelé, kezemben a fölösleges ruhákkal, jó a fara, Muci, súgja oda a férjem a régi poént. Beállok a tükör elé: dupla légzsák beültetése nélkül eléggé csoffadtan nézek ki benne. Sebaj, van lila zsákruha – mintha önmagam árnyéka lennék. Fekete bőrnadrág – ha a szél hozzám tapasztja vagy leülök, akkor ér csak a bőrömhöz, s ez mind a legkisebb méret. Már-már afrikai éhezőnek érzem magam. Nem jó rám semmi, de semmi.  

Üres kézzel, de tánclépésben sasszéztam az autóig. Még hogy dagadt párduc, hiszen gazella vagyok!

Ember nem volt nálam aznap boldogabb.

Azóta sem tettem be oda a lábamat, de ha meglátom a kedves hölgyeket, ahogy sorra bemutatják az új kollekciót, mindig elönt ennek a szép napnak az öröme.

Az illusztráció forrása ITT.