Ma végre életre kelt néhány színes pötty az online órák monitorképéről: az iskola sportos promóciós videójában feltűnt néhány a fiaim közül – mármint nem a vér, hanem a szív szerintiekre gondolok, azokra, akik az osztályomba járnak, s akiket október óta nem láttam. Néhány másodpercről van szó csupán – egy-egy szökellés, belefordul a képbe vagy éppen kiszalad belőle, de akkor is nagy boldogság nézni őket.
Az egész videó csupa-csupa életöröm. Ezek a gyerekek nem nyűgnek tartják a testnevelés órákat, látszik a harmonikus, szép mozdulataikon, hogy ez az életük. A kézisek iszonyúan menők, az úszók mindig lenyűgöznek. Az ötödikes kicsi lányok, akiket javarészt a padban ülve szemlélhetek, most új oldalukról mutatkoznak meg nekem: a kis álmos tekintetük mögött eddig nem figyeltem meg azt a kirobbanó energiát, ami felgyűlt bennük. Fura is lenne, ha ugrálva felelnének, bár volt már rá példa: a srác észre se vette, hogy fél lábon szökdécselt végig a termen, annyira fújta a mondókáját.
Nem lenne rossz újra tizennégy évesnek lenni. Tudom, hová szeretnék járni…
A fotóra kattintva megnézhető a videó.
