A korosztályom tagjai megerősíthetik: hatodikos korunkban, tehát háromévnyi orosztanulás után többet tudtunk arról mesélni, hogyan szánt Vologya a traktorral, mintsem kérni tudtunk volna egy pohár vizet. A gimnáziumi tudásom is speciális volt: ha beállítottak volna a moszkvai Vörös tér sarkába, bármikor elkalauzolok egy téesznyugdíjas csoportot. Csak arra kellett volna vigyáznom, hogy a Vaszilij Blazsennij székesegyház hagymakupolái a hátam mögött legyenek, mert az volt a kályha, ha nem onnan indul a magyarázatom, sosem találunk el a GUM áruházba.

Szerencsére megadatott, hogy egyszer valóban eljussak Moszkvába. Igaz, beértük az őrségváltással a Мавзолей Ленина előtt, az öreg viaszbáb helyett inkább kétszer is megnéztük a fürge lábú katonákat. Egyszer majd mesélek ezekről az élményekről is.

Ma azon kaptam magam, hogy ötvöződik bennem két egykori tanárom energiája: „Bunyecska” olyan vágyó nosztalgiával tudott Leningrádról mesélni (igen, gimis koromban még úgy hívták), hogy az ember maga előtt látta az aranyozott szobrokat, a szökőkutakat, a cár lovas szobrát, a pompás palotát. Hol volt még akkor internet, ami előre rágva mindent a szánkba ad? De a tanárnő olyan plasztikusan mesélt, hogy színes képekben láttam mindazt, amit ő átélt egyetemista korában a féléves részképzésen. B. J. csöndes személyiségének éppen az ellentettje volt a történelemtanárnőm, aki fel-le száguldott a teremben, hevesen gesztikulált, villámgyorsan felvázolt valamit a táblára, s olyan energia volt benne, hogy azt vártuk, mikor pattan fel a magyarázat hevében az asztal tetejére. Azt hiszem, néha meg is tette…

Szóval őket éreztem ma magamban életre kelni, amikor a kilencedikeseknek Nagy Péter cárt tanítottam. Szűknek éreztem azt a parányi ablakot, amelyen keresztül beszélhetek nekik, inkább levettem a prezentációt, mert muszáj volt hadonásznom, elmutogatni, milyen magas volt Péter, s mily parányi lábakon élt, hogyan korbácsoltatta meg az ellene felkelőket,  miként nyíratta le a bojárok szakállát, hogyan ácsolt magának dácsát egy szög nélkül – szóval, elbáboztam az orosz történelem három évtizedét.

Péter ablakot nyitott Európára, én pedig ablakot akartam nyitni a Jósavárosra, hogy kikiabáljam, mennyire szeretem a munkámat. Aztán rájöttem, hogy ebbe a nagy modernkedésbe még neki is beletört a bicskája, pedig cár volt. Engem meg simán hülyének néztek volna. Úgyhogy csak halkan súgom: tök jó a töri!

Kalmár Imre felvétele a ,,kályha" előtt készült 1989 nyarán.