Hogyan írhat örömről az ember egy olyan napon, amikor elveszít egy nagyon jó barátot? Elment egy kiváló költő, egy nagyszerű ember: Farkas Árpád.

Nem teszem fel a közös képeinket, nem rólam szól a dolog. Hozzád csak boldog emlékek fűződnek, amelyek egyszerre megrohannak. Amíg megírtam a Rólad szóló szakdolgozatomat, hónapokig a verseiddel keltem, feküdtem. Úgy éreztem, minden gondolatodat ismerem már. Az első levélváltásunk… A találkozás Sepsiszentgyörgyön, ahol a színpadon magad mellé ültettél, s nem az Te műveidről, hanem az én szerény kis írásaimról beszélgettünk. Sokat köszönhetek Neked, Árpád!

S ahogy Te sem hitted el még iskolás korodban sem, hogy Petőfi meghalt volna Fehéregyházán, és nagyapád meséje nyomán vártad, vártad, hogy egyszer a költő leszáll a vicinálisról a kopott lódenkabátjában, s mond még valami hasznosíthatót a világszabadságról, úgy Te is ilyen örökkévalóságnak rendelt költő vagy: nem hiszem el, hogy csak így átcsúsztál a szivárványon.

Hiszen amióta ismerlek, nem egyszerűen csak örülök a hónak, hanem „Havazás lennék, lengén áldó/ Gyűrött arcokra, földre szálló, / Vigasztaló-nagy, csöndes ének,/ Lélegzete a mindenségnek.” A temetőkertben „Apáink hűlő, drága arcán járunk”, s reménykedünk benne, hogy egyszer majd talán a mi arcunk is elkészül. A Tied régen elkészült már, Drága Árpád!

Öröm volt Veled azonos évezredekben élni.

Soha nem feledlek! Bármikor „Összeraklak halkan/ virágból és sárból,/ egy marék homályból/ meg egy fénysugárból.”

Illusztráció: Farkas Árpád élete közepe a Háromszék független napilap volt, amelynek szerkesztésén utolsó pillanatig, még nagybetegen is dolgozott.