Boci cica kilencedik éves, ami kijárós kandúroknál elég szép teljesítmény. Reggelenként morcos és idegesítő – itt mindenki gondoljon egy hasonló tulajdonságokkal rendelkező férfiemberre, de ne mondja ki hangosan a nevét, jobb a békesség.

Ma hajnalban is bejön, ázott kutya szaga van, fintorogva nézi a kínálatot: cicakonzerv nem kell, löncshús sem, a száraz táp unalmas, na jó, esetleg egy-két-tíz falat baromfivirslit elfogadna. Muszáj a kedvére tenni, megtalálni, most éppen mi a fogára való, különben azon az ordenáré, kenetlen kamraajtó hangján elkezd orgonálni, s felkelti a gyerekeket. Mielőtt beleharapna valamibe, gondosan kiteszi a tányér mellé. Rondán fal, bár már nem morog hozzá, mint fiatalabb korában, gondolom, rájött, hogy nem fogjuk elenni előle. Az apróbb darabokat rendre otthagyja, erre pillanatokon belül özönlenek a hangyák, akiknek a fejével naponta beszélnem kell, de másnapra elfelejtik a leckét. Belelép a vizes táljába, mindenütt ott a nyoma, amerre vonszolja magát. Felmászik a férjem székére, aki nem szeret a macskával közösködni. Ha bemegyek a fürdőszobába, megőrül: minden ajtó zárva, senki nem foglalkozik vele. Mostanában reggelenként bemegy a nagyobbik fiam szobájába, feltelepszik a gyerek nyakába, aztán szépen alszanak órákig. De ma nem akart egyik szobába sem bemenni, csak vernyákolt, már azon a ponton voltam, hogy kiteszem a hóra.

Nem tudom, végül hogyan nyugodott meg, mert mennem kellett dolgozni.

Hazaérve a Bocival kapcsolatos legrosszabb rémálmomat láttam megvalósulni: halott cica feküdt az úton, fekete-fehér, mint egy holstein-fríz tehén… És nem nagyon lehetett azonosítani.

Az a két óra szörnyen nehezen telt, amíg meg nem hallottam, hogy odakint angyal szól: miau-nyau-meeee. Bejött, gyönyörűen csillogtak a fekete szőrén a hópelyhek. Kétszer is engedte, hogy magamhoz szorítsam, s csak a harmadiknál harapott belém. Azonnal virslivel kínáltam, amíg meg nem melegedett a direkt neki meghagyott kis adag szarvashús. Egy óriási harapást evett is belőle a szentem! A többit kirakta a tányér mellé, hogy a kis barátainak, a hangyáknak ne kelljen hegyet – tányért – mászni érte. Cuki cicatalp mintákat csinált a padlóra, kár, hogy hamar felszáradt, nem volt időm lefotózni sem. Lestem, hová szeretne ülni, hátha nem elég puha az bútor. Megkértem a férjemet, hogy most ne üljön a számítógépéhez, inkább nézzen tévét, mert a cica az ő székén szeretne pihenni. A választ inkább nem idézném. Volt benne némi felmenőzés macskaágon…

Sajnálom azt a másik cicát, meg a gazdáját is, de olyan boldog vagyok, hogy Bocika megint itt nyálazza a plédet!

Ezen a linken a legelső Bocis történet olvasható: Feketedög felmeresztett farokkal