Ha nagy ritkán arra vetemedem, hogy videót nézzek a Facebook-on, szinte biztos, hogy azon éppen dolgoznak valamit. Szeretem az okos találmányokat, az ütemes, szakszerű munkát. Le tud kötni egy bálázógép működése, rácsodálkozom a palacsintasütő óriási hengerére, amiről szabályos időközönként hatalmas, kerek tészták esnek le. Az asztalosok, fegyverkovácsok, hidegburkolók tevékenysége is a monitor elé tud szegezni. A fa esztergálásánál talán csak a fémekkel való bűvészkedés tetszik jobban.

Igazából mindegy is, ki és milyen műveletet végez, engem leginkább a szakértelem nyűgöz le. Ahogy a cukrászmester megpördíti a tortát, s néhány egyszerűnek látszó mozdulat után virágtenger burjánzik, vagy hétköznapinak látszó tárgyakat szel ketté, s akkor látjuk, hogy valójában tortát rejt az ócska bakancsburkolat. Amikor a munkás párhuzamosan több kis bemetszést ejt a bútorlapokon, aztán két pillanat alatt összecsapolja az oldalakat, ide fúr, oda csavaroz, s kész a szekrényke. A minap kétszer is megnéztem, hogyan vágják a csempét mindenféle bonyolult alakzatban, hogy aztán szépen körülölelje a padlóból, falból kijövő csöveket. Szeretem ezeket a tétovázás nélküli mozdulatokat, ahogy pont oda nyúlnak, ahová kell, annyit tesznek hozzá, annyit vesznek el belőle, hogy tökéletes legyen. Ha nem lenne képzavar, azt mondanám, jó lehet ilyen kezekben tortának, asztallábnak, járólapnak lenni.

Ma valami hasonlóban volt részem. Lágy massza voltam egy pékmester kezében, aki tudta, hogy hol vannak a tésztában a fölösleges buborékok. Régi kulcs, amiről lassan, kíméletesen leszedték a rozsdát, kicsit megcsiszolgatták, hogy újra el tudjon fordulni a zárban. Finom rizspapír figura, akinek bonyolult, áttört mintájú szoknyája úgy összekuszálódott, hogy csak milliméterről milliméterre mozdítva lehetett kisimítgatni. Kisiklott kismozdony sok-sok kocsival, amit egyesével kellett visszaemelni a sínpárra. Ma egy ezermester emelte, forgatta, mozgatta a beteg karomat, mindig arra, amerre kellett, egy leheletnyivel korábban megállítva a mozdulatot a már elviselhetetlen fájdalom előtt. Jobban ismerte a testemet, mint én magam. Hamarabb jelezte, hol fog sajogni, mielőtt éreztem volna. Azzal is tisztában volt, mit gondolok éppen, nemcsak azzal, mit érzek.

Kétszer volt részem életemben hasonló élményben: amikor a fiaimat szültem. Fájt. Nagyon fájt. De a fájdalomnak értelme volt, mert minden újabb fájdalomhullám egy-egy izomösszehúzódást jelentett, s mindegyikkel közelebb kerültem ahhoz, hogy meglássam a kisbabámat. Ez is fájt, az elején a könnyem is kicsordult, de tudtam, hogy ez vezet majd vissza engem a normális életemhez, amiben sziszegés nélkül megölelhetem a szeretteimet, meg tudok fésülködni, le tudom venni egyedül a blúzomat, ki tudom nyitni és be tudom zárni az ajtót, írni tudok a táblára, nem a papírt húzgálom a toll alatt javításkor, s a jobb oldalamra fordulva alhatok. A betegség egészen hétköznapi dolgok iránt kelt olthatatlan vágyakat bennem. S ha ehhez ki kell tekergetni a karomat, le kell engedni a vállamat, közelíteni a lapockáimat, hát megteszem. Annál is inkább, mert ha nem gyakorlok, a mester tudni fogja. Abból, ahogy fogom a táskámat, ahogy ráncolódik rajtam a ruha, ahogy a kilincs után nyúlok.  

Szóval, örömmel voltam alapanyag egy profi szakember kezében. Köszönöm, Ágó!