Vannak napok, amikor az ember hibát hibára halmoz. Rögtön ébredéskor a papucsom mellé léptem, keletkezett a bőrömön némi folytonossági hiány. Aztán vártam, vártam a reggeli kávét, ami ott gőzölgött mellettem, de mivel még kripli vagyok, a félhomályban látni nem láttam, az illatát meg nem éreztem meg. S ekkor még csak fél öt volt.

Zuhanyzás után nem tudtam magam köré csavarni a törülközőt, mert nem akart hátrafelé mozdulni a jobb kezem. Amíg próbálkoztam, levertem pár dolgot a szekrény széléről. De csak a fekete szemceruzám ment tönkre, ami akkor derült ki, amikor az egyikkel majdnem végeztem. A szemem sarkában ott maradt a ceruzahegy. Leszedni, újra nekilátni – mindezt ballal, mert addigra elfáradt a „szép karom”.

Amikor a táskámat beraktam a csomagtartóba, sikerült a zárba belebókolnom. Nyíregyházán már óvatos voltam, tudtam, hogy a hidegben lassan emelkedik a tető, így alábújtam, s visszafelé mozdulva ezúttal a tarkómat pukkantottam oda.

A bejáratnál a hőkamera vészjelzést adott, és 51 fokot mutatott, de valószínűleg nem nekem, hanem a mögöttem álló kolléganőnek. Attól még fennakadt a szemem, mert soha nem láttam még ilyen ruganyosan járni valakit, akinek élettel összeegyeztethetetlen a testhője.

Az első órán lassan gyülekezett az osztályom a gépek elé, gondoltam, felrázom őket. Megmutattam az új vásznat, laza mozdulattal bekapcsoltam a távirányítóval a projektort. Lila háttér előtt mindenféle fehér betűs szövegeket írt ki. A laptop kamerájától elfordulva gyorsan kipróbáltam pár gombot, de nem történt semmi. Azonnal más vizekre eveztem, hirtelen sürgőssé vált, hogy megvitassuk az esszéírás rejtelmeit. Amikor elköszöntem a gyerekektől, újra bekapcsoltam a projektort, s rájöttem, hogy elfelejtettem bedugni a kábelt a laptopba…

A következő órán már előrelátó voltam, azonnal pároztattam a százlábúakat, beléptem a Meet-be, hátha a betegek csatlakozni akarnak az órához. De hiába nyomkodtam a kék gombot, nem történt semmi. Kábel a helyén. Laptop megy. Távirányító 10 perce még működött. Kellett pár pillanat, amíg eszembe jutott, hogy be kellene dugni a projektort…

Gyorsan átgondoltam az életemet. A hülyékre is ugyanúgy süt Isten szép napja, haladjunk. Nem is volt baj egy darabig, de aztán a magyarázat hevében megfeledkeztem magamról, és jobb kézzel kezdtem írni a táblára. Game over…

Ettől kezdve gyanakvó és óvatos voltam. Minden okom megvolt rá, mert miután feltettem a Facebook-oldalunkra, az iskolánk életében nagyon fontos reklámanyagban az egyik fotónak lemaradt a jobb széle. Kissé morbid volt így a szöveg: „A kisujjadba lesz a helyesírás!” Háromszor cseréltem ki, mire ráébredtem, hogy ott van a hiányzó n, egyszerűen a csúszkát kellene jobbra mozdítani a gépemen, mert túl nagyra vettem a betűméretet, hogy ne kelljen megkeresnem a szemüvegemet.

Mi ebben az egészben az öröm? Nagyon egyszerű: amíg tudok nevetni magamon, addig minden rendben van.