Fiúnak készültem. Bevallom, nem esett jól, amikor kisgyerekként ezt megtudtam. Anya megpróbálta menteni a helyzetet azzal, hogy amikor megszülettem, a lánynevemet Apa választotta. Mert amit Apa akart, mondott, tett, az volt nálunk az etalon, döntése megfellebbezhetetlen, óhaja parancs. Ha vezényszóra fogannának a fiúk, ma Tibikének hívnának. Na jó, Tibi bácsinak…
A trónörökös végül harmadjára jött össze, Csaba öcsénk tőlem hét, a húgomtól öt évvel volt fiatalabb. Úgy éreztük, megkaptuk életünk legnagyobb ajándékát: egy igazi, eleven hajasbabát. Ha nyomkodtuk, nyávogott, ha ringattuk, szuszogott – s mindenki boldog volt. Apa koronája osztódni kezdett, a kis zsarnok egyre nagyobb részt követelt magának mindenből: figyelemből, szeretetből, édességből… S mi nem tudtunk neki nemet mondani. Fel sem merült bennünk, hiszen ő volt a kicsi, akinek jár. Minden. Ma hozzátennénk: IS.
Amikor ma délután az üres műanyag pezsgőspalackot megláttam, amiből két szem csokit ettem mindössze, mert ami a fiúké, az a fiúké, ami az enyém, az közös, hatalmasat kacagtam, mert eszembe jutott az ötéves öcsém filozófiája. Hárman kaptunk két üveg kólát, ami a hetvenes években nem volt olyan hétköznapi dolog, mint ma, azért is nem jutott fejenként egy. Az öcskös elosztotta: egy üveggel az övé lett, a másikat pedig háromfelé kellett osztani. Mert a jó testvérek mindent megosztanak egymással.
Szóval, semmi gond azzal, fiaim, hogy az enyém az közös. Mondtam már, hogy van egy kazal mosatlan tányérom?
